Szinte a leggyakrabban előforduló felvetés a római katolikus oldal részéről, ha a Szentírás és a kánon, a kánonba tartozó könyvek kerülnek szóba, hogy a protestánsok „kivettek” könyveket a Bibliából; egyes esetekben még azt is feltételezik, hogy azért, hogy saját tanaikat igazolhassák a Római Katolikus Egyház tanításaival szemben.[1] De melyek ezek az „deuterokanonikus” könyvek és vajon van-e létjogosultságuk a kánonban szerepelni? Valóban a protestánsok voltak azok a reformáció során, akik „kivették” e könyveket a Bibliából? Mi lehet a protestáns teológusok indoka arra, hogy ezen könyvek kanonicitása ellen érveljenek? Megfordítva: van-e bármilyen bizonyítéka a Római Katolikus Egyháznak arra, hogy e könyveket a Szentírás részeként fogadják el?
Deuterokanonikus könyvek: [gör. ‘a második kánonhoz tartozó’]: Sziénai Sixtustól (1520-69) eredő elnevezése a Biblia azon könyveinek, amelyeknek kánoni voltát egy ideig kétségbe vonták, szemben a mindig kánoninak tekintett könyvekkel. – A deuterokanonikus ószövetségi könyvek: Judit, Báruk, Bölcsesség, Dániel gör. kiegészítései, Eszter, 1Makkabeus, 2Makkabeus, Sirák, Tóbiás. [Katolikus Lexikon]
Kánon: A kánon szó a bibliai iratokra alkalmazva a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttesét, gyűjteményét jelenti.
A legkorábbi kéziratok és a Septuaginta [LXX]
Az első érv, melyet a római katolikus teológusok felhoznak és felhozhatnak a deuterokanonikus könyvek mellett érvelve az, hogy e műveket tartalmazzák a legrégebbi kéziratok. Azt biztosan tudjuk, hogy az arámi targumok [az Ószövetség arámi fordításai, Kr. u. 200-700] nem tekintették kanonikusnak ezeket, illetve a szír Pesitta [az Ószövetség szír fordítása, Kr. u. 100-200] általunk ismert legkorábbi változata sem tartalmaz egyetlen deuterokanonikus könyvet sem.
Ha jobban megvizsgáljuk a kérdést azt látjuk, hogy egyetlen forrásra, Ószövetségi fordításra vezetik vissza a katolikus teológusok a deuterokanonikus könyvek kanonikus voltának legitimitását: a Septuagintára [LXX].[2][3] A Septuaginta-változatok azonban elég színes képet mutatnak és ha megvizsgáljuk őket, akkor kirajzolódik ezen érv gyengesége.
- Codex Vaticanus (B)[4] nem tartalmazza a [Róma szerint kanonikus] 1-2 Makkabeusokat, viszont tartalmazza a [Róma szerint nem kanonikus] Ezsdrás 1. könyvét.
- Codex Sinaiticus (Alef)[5] nem tartalmazza a [Róma szerint kanonikus] Bárúk könyvét, viszont tartalmazza a [Róma szerint nem kanonikus] Makkabeus 4. könyvét.
- Codex Alexandrinus (A)[6] három nem-kanonikus könyvet is tartalmaz: Ezsdrás 1. és Makkabeus 3-4. könyvei.
Azt látjuk tehát, hogy a LXX kéziratai egyáltalán nem mutatnak egységes képet, rájuk hivatkozni e kérdésben szinte lehetetlen, a 4. és 5. századi kéziratok tehát egyáltalán nem igazolják/igazolhatják a római katolikus álláspontot.
Az alexandriai kánon
A deuterokanonikus könyvek védelmezői szerint a Septuagintában található deuterokan. könyvek egy ún. alexandriai kánonra utalnak, mely tartalmazta a kérdéses könyveket is. Ezen esetben is fel kell tennünk a kérdést: vajon az alexandriai zsidók kanonikusnak tekintették-e a Septuagintában található összes könyvet?[7]
Valószínűsíthetjük, hogy a válasz a fenti kérdésre az, hogy nem. Alexandriai Philón [Kr. u. 1. század][8] rengeteget idéz a „palesztinai kánon”[9] könyveiből, azonban a deuterokanonikus könyvekből soha. Ha azt feltételezzük, hogy létezett egy nagyobb alexandriai kánon, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy egyes alexandriai zsidó csoportosulások nem fogadták el e kánont, mások viszont igen.
A második ellenérv az alexandriai kánonnal szemben az, hogy ma már tudjuk: az alexandriai zsidók az ún. Aquilla-fordítást használták Szentírásként, mely nem tartalmazza a deuterokanonikus könyveket.[10] A leglogikusabb következtetés tehát az, hogy az alexandriai zsidók úgy döntöttek, hogy az Ószövetség-kiadásukba beleveszik mind a kanonikus, mind a pusztán olvasásra ajánlott deuterokanonikus könyveket.
Ezen a ponton kell megjegyeznünk, hogy még maga Jeromos, aki a latin nyelvű Vulgata-fordítást készítette, mely évszázadokik a Római Katolikus Egyház hivatalos Szentírása volt, még ő sem ismerte el azokat a könyveket kanonikusnak, melyeket a katolikusok a 16. században [!!!] Tridentben kanonizáltak.
Az Újszövetség és a Septuaginta
Szintén gyakori érv a katolikus teológusok részéről a deuterokanonikus könyvek legitimitása mellet az, hogy az Újszövetség gyakran idéz az Ószövetség LXX fordításából, így mivel az tartalmazza a tágabb, katolikus kánon könyveit, az apostolok bizonyosan elfogadták az akkori teljes LXX-t. Ezen érv mellett szokták még megemlíteni azt, hogy az Újszövetség a palesztinai kánonon [protestánsok által elismert kánon] kívüli művekre is hivatkozik. Ez utóbbi érv azonban könnyen feloldható, hiszen a palesztinai kánonon kívüli idézetek egyike sem származik a katolikusok által elfogadott művekből.[11] Vannak továbbá pogány szerzők műveiből vett újszövetségi szakaszok [Aratus, Menander], azonban azt senki sem gondolja, hogy csak azért, mert idézi őket [vagy akár Júdás levele az Énók könyvét], kanonikusnak, Istentől ihletettnek kellene tekintenünk azokat és a teljes művet be kellene emelnünk a Szentírásba.
Az Újszövetség az Ószövetség mind a 39 [protestánsok által ihletettnek tekintett] könyvéből idéz[12], vagy legalábbis megemlíti azokat. Az nehezen lenne hihető, hogy az apostolok a kérdéses könyveket mind kanonikusnak vélték, pusztán nem idéztek belőlük és nem hivatkoztak rájuk.
Az egyházatyák
Végül meg kell említenünk azt a katolikus érvet, miszerint az egyházatyák kanonikusként hivatkoztak a kérdéses könyvekre, ihletettnek tekintették őket. Vajon így van ez?
Néhány korai atya esetében igaz ez a felvetés, azonban a többségüknél ezt nem láthatjuk, sőt, határozottan a deuterokanonikus könyvek kanonicitása ellen foglalnak állást.
Mellette: 1Kelemen és a Barnabás levelének írója, valamint Augustinus. Augustinus kapcsán egy tényt érdemes kiemelni:
Egyfelől kardoskodott a karthágói zsinaton [397] a könyvek kanonikus volta mellett, másfelől azonban mikor a 2Makkabeusban található szakaszra hivatkozott egy ellenfele, az volt Augustinus ellenvetése, hogy az ellen érve gyenge lábakon áll, ha egy olyan könyv az alapja, mely nem szerepel a zsidók által elfogadott könyvekkel egy kategóriában.[13]
Augustinusszal szemben azonban ott a mind a keleti, mind a nyugati egyház által nagyrabecsült, a Szentháromság ortodox szószólója Athanasius [meghalt Kr. u. 365-ben]. Athanasius a 39. levelének 6. és 7. bekezdésében kijelenti, hogy a katolikusok által ma elfogadott deuterokanonikus könyvek jórésze [pl. Salamon bölcs., Sírák, Judit, Tóbiás] nem tartozik a kánonba, Biblián kívüli könyvek, csak egyszerű olvasásra valók.
Összefoglalásul elmondhatjuk a Római Katolikus Egyház által Tridentben, a 16. században, a reformáció hatására kanonizált deuterokanonikus könyvek kérdésében:
- nem szerepelnek a legrégebbi kéziratokban
- a Septuaginta variánsai nem lehetnek hivatkozási alapok
- a sokat hivatkozott alexandriai kánon létezése nem elfogadható
- az Újszövetség nem idézi őket
- az egyházatyák nagyrésze és egyes pápák elutasították őket
Amit biztosan kijelenthetünk: a katolikusok érve, miszerint a deuterokanonikus könyveket a protestánsok „vették ki” a Bibliából, nem elfogadható. Ehelyett talán érdemes lenne azt megfontolni, hogy miért is csak a reformációra válaszul lettek e könyvek a katolikus kánon részei, ha oly sokáig megkérdőjelezték kanonicitásukat már a korai egyházban is?
[1] Példa erre a purgatórium és a Makkabeusok könyvének kérdése. A római katolikusok a 2Makkabeus 12:39-45-ből vezetik le részben e tant, míg a protestánsok már a könyv kanonikus voltát sem fogadják el.
[2] A Septuaginta a héber Ószövetség görög nyelvű fordítása
[3] Előfordulhat, hogy egyes tanulmányokban vagy akadémiai vitákban megemlítik a kopt, etióp és későbbi szír fordításokat.
[4] A Septuaginta részeit tartalmazó görög kézirat, Kr. u. 4. század eleje,
[5] Szintén a Septuaginta-töredékeket tartalmazó kézirat, Kr. u. 330-360
[6] Kr. u. 400-440
[7] Ne feledjük, hogy olyan könyveket is ide kellene sorolnunk, melyeket még a római katolikusok sem fogadnak el kanonikusnak
[8] görög nyelvű alexandriai zsidó filozófus
[9] héber nyelvű, a protestánsok által használt könyveket tartalmazó Ószövetség
[10] Az Aquilla-fordítást a pontuszi Aquilla készítette Kr. u. 130 körül.
[11] Legtöbb esetben ezek a művek már rég elvesztek, pl. Illés apokalipszise vagy Mózes testamentuma.
[12] A Nestle-Aland görög Újszövetségi kiadás szerint kivétel a Ruth, Ezsdrás, Énekek éneke, Prédikátor
[13] G.D. Young: Revelation and the Bible p.176.
