Amit Ferenc pápa a reformációról (és főképp Kálvinról) valójában gondol

Barátságos. Megértő. Mindig a hasonlóságokat tartja szem előtt a különbségekkel szemben. Ez a népszerű kép él a nem-katolikusokban Ferenc pápáról. Sokakat lenyűgöz a könnyed stílusa, mellyel gyakran mások elfogadását eszközöli. Lehet ez a szabály, de most találtunk egy kivételt, ráadásul egy rendkívül jelentős kivételt. Leonardo De Chirico hívta fel figyelmem az idei Evangéliumi Fórumon egy műre, melyet Bergoglio még pápává választása előtt írt, 1985-ben, majd amit 2013-ban, pápává választása után újra kiadtak és lefordítottak olasz nyelvre [ez azt jelenti, hogy nem határolódott el kijelentéseitől, sőt, affirmálta azokat azután is, hogy a Római Katolikus Egyház fejévé választották. Ezáltal nincs okunk feltételezni, hogy ma máshogy gondolkodna, mint akkor].

A jezsuita rend történetéről szóló tanulmánya (Chi sono i gesuiti, Bologna: EMI, 2014) egy durva értékelést tár elénk Ferenc pápa tollából, amelyet a reformáció és kiváltképp Kálvin János kapcsán tett. A kötet ide vonatkozó részeit lefordítottuk magyarra, ezen cikk végén teljes terjedelmében közöljük. [A fordítás idézése kapcsán kérjük minden esetben jelöljék meg oldalunkat, mint forrást.]

 

A protestantizmus, mint minden gonosz forrása

A jezsuiták történelmét vizsgálva kiemelt figyelmet fordít a reformációval való kapcsolatukra és Latin-amerikai missziójukra. Ferenc pápa szerint a reformáció elkerülhetetlen következménye az ember megsemmisülése saját szorongása által vagy egyfajta „supermanné” avanzsálása (ahogyan azt Nietzche megfogalmazta). Mindkét végkifejlet „Isten halálával” jár és egyfajta „pogányság”, mely a nácizmusban és marxizmusban manifesztálódott Ferenc szerint. És mindez a „lutheránus álláspontban” gyökerezik! Bergoglio azt állítja, hogy a reformáció a modern nyugat minden tragédiájának gyökere, a szekularizációtól kezdve Isten haláláig, a totalitáriánus rezsimtől az ideológiai öngyilkosságig.

Nincs új a nap alatt. Ezen reformációról alkotott lenéző és ijesztő nézőpont általánossá vált a modern európai történetírásban a rengeteg reformációellenes katolikus gondolkodó által. Nem Bergoglio találta ezt fel, hanem inkább újra elfogadta azt, úgy, mintha soha semmilyen objektívebb történelmi, teológiai és kulturális analízis nem történt volna a trentói zsinat óta. Mit gondoljunk a médiából és magából Ferencből sugárzó barátságos hangvételről akkor, ha tudjuk: valójában azt gondolja, hogy az evangélikus álláspont a felelős a nyugati civilizáció minden gonoszságáért?

 

Kálvin János, a lelki hóhér

De van még tovább is. Bergoglio különbséget tesz Luther az „eretnek” és Kálvin, a „szakadár” között. A lutheri eretnekség nem más, mint egy jó ötlet bolondságba fordulása, de Kálvin rosszabb ennél – írja Ferenc -, mert tönkretette, részekre szakította az egyént, társadalmat és Egyházat. Az ember szempontjából Kálvin szétszakította a szívet és az értelmet, így eredményezve egy egyfajta „kálvinista szennyet”, ahogyan Ferenc pápa fogalmaz. A társadalom kapcsán Kálvin kiemelte a burzsoáziát a munkásosztállyal szemben, így lett a nagy protestáns reformátor a  „liberalizmus atyja”. A legrosszabb szakadást azonban az Egyházban okozta. Kálvin „elszakítja…Isten embereit az Atyával való egységtől.”, illetve „elfojtva a misét megfosztja az embereket Krisztus közbenjárásától, ki valóságosan jelen van ott [szerk.: az eucharisztiában].” Összegzésképpen: Kálvin egy hóhér volt, aki elpusztította az embert, megmérgezte a társadalmat és tönkretette az Egyházat!

Azt állítani, hogy Bergoglio nem kedveli Kálvint nem kifejezés. Erős ellenérzései vannak vele szemben. De biztos, hogy megértette tanait akkor, ha ilyen teljesen alaptalan és idejétmúlt klisékkel operál? Ha nem módosítja kifejezetten álláspontját és határolódik el ezen kijelentéseitől a reformációval kapcsolatban, akkor minden „ökumenikus” megszólalását egy álarcnak kell tekintenünk, mely mögött Luther és Kálvin iránti zsigeri gyűlölet lapul.

 

A könyvéből származó közvetlen idézetek:

J.M. Bergoglio: Chi sono i Gesuiti? Storia della Compagnia di Gesù

“Kálvin a  reformáció hatalmas gondolkodója volt, aki megszervezte, rendszerezte azt, és továbbvitte a kulturális, szociális és egyházi szintekre; egy olyan szervezetet formált, melyre Luther nem gondolt. Luthert, a heves németet, aki valószínűleg teljesen mást tervezett, mint egy nemzeti Egyház létrehozását, újraolvasta és újrarendezte a rideg francia, a jogtudományban jártas latin géniusz, Kálvin. Luthert heretikusnak látták. Kálvin emellett szakadár is volt. Hadd magyarázzam meg: a herezis – Chesterton definíciójával élve – egy jó ötlet, mely őrületbe csap át. Mikor az egyház képtelen az őrületből meggyógyulni, az szakadásba torkollik. A szakadás törést, megosztást, szeparációt, független konszolidációt vonzz magával; lépésről-lépésre fejlődik, míg végül függetlenséget nyer. Szent Ignác és követői harcolni fognak ezen szakadár eretnekség ellen.

És milyen az a kálvinista skizma, mely kiprovokálja Ignác és az első jezsuiták harcát? Egy olyan, mely három területet is érint: ember, társadalom és Egyház. Az “ember” kapcsán a kálvinizmus szakadást okoz az értelem és érzelem között.  Elválasztja az értelmet a szívtől. Érzelmi szinten és Luther hatása alatt, a kor embere kínok közt gyötrődött saját üdvössége kapcsán. Kálvin szerint szükségtelen az embernek ezen kín miatt aggódnia. Ami számított az mind az ismeret és akarat kérdésköréhez kapcsolódott. És itt kezdődik a kálvinista szenny: merev nevelés, kombinálva egy hatalmas bizalmatlansággal azzal szemben, mely az emberi élet egyik lényege, melynek alapja az emberi természet teljes romlottságába vetett hit, amelyet  csak erélyes emberi cselekvés tud kontrollálni…

A kálvinista skizma a társadalmat is érinti. A társadalom megosztott marad miatta. Az üdvösség termelőiként, Kálvin nyilvánvalóan a burzsoá osztályt részesítette előnyben. Ez maga után vonja és megköveteli a népek egyfajta forradalmi lenézését. Nincsenek népek vagy nemzetek, ehelyett egyfajta nemzetközi burzsoázia jön létre. Ezzel a szakadár attitűdjével Kálvin lett a liberalizmus valódi atyja, mely liberalizmus egy politikai csapás volt a nemzetek szívére, létezésük módjára és kulturális, civil, politikai, művészeti és vallási önkifejeződésükre. Alapjában véve ez a kálvinista – skizmatikus – liberális gondolat magának követeli a lázadás erejét, melyet ma a proletariátus lázadásának hívnánk. Végső következtetésként levonhatjuk, hogy a marxizmus elkerülhetetlen gyermeke a liberalizmusnak…

Harmadszor, a kálvinista skizma megsebzi az Egyházat. Az egyházi közösség a szociális osztályévá lesz és ennek eredményeképp Kálvin elszakítja…Isten embereit az Atyával való egységtől. Elszakít minden testvérületet [szerk.: confraternitas] a foglalkozásuktól, megfosztva azokat a szentjeiktől. És elfojtva a misét megfosztja az embereket Krisztus közbenjárásától, ki valóságosan jelen van ott [szerk.: az eucharisztiában].

Végül Kálvin megpróbálta megmenteni azokat, akiket Luther nézetei gyötrelembe sodortak. Lutherben láthatjuk a szándékot arra, hogy megmentse az embereket a reneszánsz pogányságától; ezen szándék azonban “őrült ötletté” fajult, mely eretnekség. Kálvin ennek eredményeképp, a törvényeskedő hűvösséggel, mely őt jellemezte, fogta a meggyötört lutheri nézetet és az alábbivá fejlesztette: az ember romlott, ezért fegyelmezzük. Ebből fejlődött ki az, amit mi csak “protestáns zordságként” ismerünk. Ez más jeleit vonja magával az üdvösségnek, mint a katolicizmusban… a felhalmozás kedvéért dolgozni. Majdhogynem az üdvösség jeleként tekint az egyén munkájának gyümölcsözésére. Úgy egyszerűsíthetjük ezt (kicsit karikatúraként), hogy “Üdvözülsz, ha gazdaggá válsz, melyet munkán keresztül érsz el.”

Ha Luther nézőpontjából indulunk ki és következetesek akarunk maradni, csak két lehetőséget látunk a történelemben, mely közül választhatunk: vagy felemészti az embert a kínja és semmivé lesz (és ez az ateista egzisztencializmus következménye), vagy az ember, mindig ugyanabból a gyötrelemből és romlottságból kiindulva átlépi a szakadékot és “szupermannek” titulálja magát (ez Nietzche álláspontja). Végül Nietzche feltámasztotta Hobbest, abban az értelemben, hogy az ember végső értelmét az erőben határozta meg. Ezen uralom csak akkor lehetséges, ha a szeretet ellensúlyozódik az emberi értelem és szív közti szakadás által. Egy hasonló erő, mint végső kiteljesedés, Isten halálát vonja maga után. Ez pogányság, mely a nácizmus és marxizmus esetében megkövetel egy rendezett politikai rendszert is.

A lutheránus perspektíva, mivel a hit és vallásosság szakadásán alapszik (ténylegesen azt gondolva, hogy egyedül a hit szükséges az üdvösséghez és a vallásosságot – vallásos cselekedetek, kegyesség stb. – Isten silány manipulációjának tekintve) a válás és skizma atyja: magába foglal minden fajta individualizmust, mely szociális szinten megerősíti saját hegemóniáját. Minden esetben minden hegemónia, legyen az vallási, politikai, szociális vagy lelki, itt [szerk.: a lutheranizmusban] gyökerezik.”

J.M. Bergoglio, 2014. Chi sono i Gesuiti? Storia della Compagnia di Gesù. Bologna: EMI, pp.22-23, 25-27, 32-34.

 

Az idézeteket angolból fordítottuk, forrása ITT található.