A purgatórium tana a katolikus teológiában azt feltételezi, hogy ha az egyén meghal és Krisztushívő volt, de maradnak még olyan bocsánatos bűnei, melyeket nem bánt meg, annak a tisztítótűzben van lehetősége ezektől megtisztulni a vezeklő szenvedése árán, hogy ezen szenvedés után tökéletes állapotban lépjen be a mennyországba.
A Katolikus Egyház Katekizmusában ezt olvassuk:
Az Egyház a választottaknak ezt a végsõ tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak büntetésétõl, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a tisztítóhelyre vonatkozó tanítását fõleg a Firenzei és a Trienti Zsinaton fogalmazta meg. Az Egyház hagyománya bizonyos Szentírási helyekre hivatkozva, tisztító tûzrõl beszél:
“Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bûnök számára az ítélet elõtt van egy tisztító tûz, mert az örök Igazság mondja, hogy ha valaki a Szentlélek ellen káromkodik, az »sem ebben, sem az eljövendõ világban« (Mt 12,31) nem nyer bocsánatot. E kijelentésbõl következik, hogy egyes bûnök ebben a világban, mások az eljövendõben bocsáttatnak meg.”
1. Történelmi vizsgálat
Ha az egyház legkorábbi évszázadaira tekintünk, semmit sem találunk a purgatórium tanával kapcsolatban.
Az apostoli atyák A purgatórium tana nemcsak ismeretlen és ellentétes a Biblia tanításával, ugyanakkor sem az apostoli atyák, sem az utánuk következő teológusok nem tudtak róla.
„Az apostoli atyáknak nem volt még tanításuk a halál utáni köztes állapotra vonatkozóan, és általánosan hitték, hogy a halál után az istenfélők azonnal megtapasztalják a menny áldásait, a bűnösök pedig a pokol büntetését.”[1]
Az, hogy az apostolok tanítványai nem ismerték és nem tanították a katolikus értelemben vett purgatóriumot, 2 dologból nyilvánvaló: 1. Nem értelmezték úgy a Szentírást, mint ami ezt tanítja. 2. Az apostolok nem adtak át ezzel kapcsolatban szóbeli hagyományt számukra.
Antiokhiai Ignác mikor arról beszél, hogy mi történik a hívővel a halála után, nem beszél purgatóriumról, ehelyett azt mondja: „Mikor elszenvedtük e világ fejedelmének minden támadását, és megmenekültünk tőle, Istent élvezhetjük.”[2]
Barnabás levelében, mely 100 körül íródott, ezt olvassuk: „Jó az, ha megtanuljuk Isten igazságosságának ítéleteit, melyek megírattak, és azok szerint élünk! Aki cselekszi azokat, meg fog dicsőülni Isten országában; aki viszont a másikat választja, az cselekedeteivel együtt el fog veszni. Egyikért feltámadás jár, a másikért visszafizetés.” [3] A levél azt tanítja, hogy a meghalt szentek feltámadnak, a gonoszok pedig kárhozatra mennek. Nemhogy nincs semmi szó a purgatóriumról, de Barnabás levele tulajdonképpen tagadja azt, mikor azt állítja, hogy a halál után a feltámadás következik a hívők számára a purgatórium helyett.
Második századi apologéták A második századi apologéták közül Jusztinosz, mikor arról értekezik, hogy mi történik a hívőkkel a haláluk után, szintén nem említi a purgatóriumot. Ehelyett azt írja, „És az Ige, Fiú lévén eljött hozzánk, testet öltött, kinyilatkoztatta magát és az Atyát is, és halálból való feltémadást és örök életet ajándékozott nekünk önmagában.”[4] Mit olvasunk? Hogy a hívő halála után a feltámadás és az örök élet következik, nem a purgatórium.
Más művében Jusztinosz kifejti, hogy csak két út van a halál után: egy jó hely a kegyeseknek és egy rossz a gonoszoknak: „Az Istent helyesen tisztelők lelkei jobb helyre fognak kerülni, a gonoszok és a bűnösök viszont egy rosszabb helyen maradnak az eljövendő ítélet napjáig.”[5] Nyilvánvaló, hogy ebben az időben az egyház nem tanított a purgatóriumról, sem úgy, mint ami szentírási alapon, sem úgy, mint ami szóbeli hagyományon alapszik.
Iréneusz úgy gondolta, hogy a halál után minden hívő egy Isten által nekik meghatározott helyre kerül, ahol mindenki vár a feltámadásig. Nem szólt semmiféle purgatóriumról, ahol a bűneiktől megtisztulnának „nyilvánvaló, hogy tanítványok lelkének is, akik hasznára az úr elviselte ezeket a dolgokat, el kell mennie a láthatatlan helyre, amelyet Isten ad nekik, és ott maradnak a feltámadásig, várva az eseményre; majd átveszik testüket, és felemelkednek teljességükbe, vagyis testileg, ahogyan az úr felkelt, és így fognak Isten jelenlétébe menni.”[6] Iréneusz azt írja, hogy minden hívő a feltámadásra vár ezen a helyen. Tertullianus ugyanezt vallotta. Bár a mártírok mindkettejük szerint azonnal egyenesen a mennybe jutnak.
A holtakért való imádságok Bár számos korai író, mint például Tertullianus vagy a katakombák és a temetői feliratok bizonyítják, hogy a korai keresztények imádkoztak a holtakért, ezek az imák nem bizonyítják, hogy azt hitték volna, hogy ezzel megszabadítják őket a purgatóriumi szenvedéstől, azzal ellentétben, amit a római teológusok állítanak. Valójában, ezen források egyike sem állítja, hogy a holtak purgatóriumban tisztulnának meg szenvedéseik által a bűneiktől. Ellenkezőleg: a meghalt hívőkre úgy gondoltak, mint akik egy kellemes, köztes helyen egyszerűen várnak a feltámadásra. Az imák arra szolgáltak, hogy biztosítsák az átmenetüket egy jó helyről egy jobb helyre (a mennyországba).
Ahogyan William Webster írja,
„A korai egyház úgy hitte, hogy a meghalt keresztények egy békés és boldog helyen tartózkodnak, a nekik ajánlott imádságok pedig arra irányultak, hogy ebből a békéből és boldogságból még többet megtapasztaljanak… Ezek az imák gyakran használják a latin refrigerium szót, mintegy kérésként Isten felé az elhunyt keresztények érdekében. A refrigerium kifejezés „felfrissülést” jelent, a mennyei boldogság fogalmát vagy elképzelését testesíti meg. Így bár a korai egyház imádkozott a holtakért, ezen imák természetük miatt, melyek azt jelzik, hogy az egyház nem hitte, hogy a holtak bármiféle szenvedés helyén tartózkodnak, nem támogatják a purgatórium elképzelését.”[7]
Habár Tertullianus például jóváhagyta a holtakért való imádságot, ez nem azért volt, mert azt hitte, hogy a purgatóriumban szenvednek és ott tisztulnak a bűneikből, hanem azért, mert „biztonságban voltak a Hádészban az Úr napjáig”[8], ami „Ábrahám kebele (amely…) igaz és átmeneti felfrissülést nyújt a lelkeknek, míg a mindenek vége el nem hozza a nagy feltámadásukat és a végső jutalmukat”. [9] A Hádész pedig nem a purgatórium, hanem egy olyan hely, ahová a kárhozottak és üdvözültek jutnak (két része van: Ábrahám kebele és a rossz hely) és itt várják a halál utáni végső feltámadást. Tertullianus úgy hitte, hogy a szentek Ábrahám kebelén frissülnek fel a feltámadás és a mennybemenetel előtt, nem pedig büntetésül szenvednek a purgatóriumban. A holtakért mondott imádságról való elképzelése, habár nem szolgáltat bizonyítékot a purgatóriumra, ellentétben a katolikusok állításaival, ettől függetlenül hozzájárult a modern Rómának a purgatóriumról szóló későbbi tanításához.
Ha megvizsgáljuk azokat, akiknek a tanításaiból konkrétan kiemelkedett később a purgatórium tana, még inkább megrendül a bizalmunk ebben a tanításban. A keleti egyházban Alexandriai Kelemen és Origenész voltak azok, akiknek tanításait alapul vették a purgatórium tanához. Mindketten rengeteget írtak és az itt jelenlevők a műveik és gondolataik többségével semmilyen formában nem tudnának egyetérteni vagy azonosulni, teljesen mindegy, hogy valaki protestáns vagy katolikus. Mindketten allegorikus írásmagyarázatot folytattak, minden alapos, exegetikai érvtől mentesen, és bár Origenész mind héberül, mind görögül tudott, a Szentírásról alkotott nézete arra vezette őt, hogy minden szó szerinti, történeti, grammatikai jelentését sutba dobja a Bibliának és egy feltételezett magasabb, „spirituális” értelmezést adjon neki. Mindkettejük írásaiból inkább Platón, mint Pál hatásai tükröződnek, melyek egy különös, unortodox teológiához vezették őket. Mindketten vad értelmezésekre jutottak, különös tekintettel a lelkek egyfajta büntetésben levő, javító szándékkal történő megtisztulásával kapcsolatban. Origenész úgy hitte, hogy minden embernek át kell mennie ezen a tisztuláson és a végén minden egyes lélek üdvözülni fog. Ez azonban a görög filozófia és a dualizmus hatása inkább, mint a Szentírásé.
Origenész heretikus elképzelése, miszerint mindenki üdvözülni fog a túlvilágon történő megtisztulásuk után, az első olyan elképzelés, mely hasonló a Római Katolikus Egyház későbbi, purgatóriumról szóló tanításához. Az Origenész utáni egyházi íróknál már találkozunk annak a gondolatával, hogy a túlvilágon, a mennybelépés előtt a hívőknek meg kell tisztulniuk a bűntől (Ambróziosz, Jeromos, Augustinus és Nagy Gergely pápa).
Nyugaton érdekes módon Augustinus az, aki támogatta a purgatórium elképzelését, amellett, hogy hitt a kiválasztásban és az eleve elrendelésben. Bár érdemes megjegyeznünk, hogy Augustinus felfogását nagyban befolyásolta haldokló édesanyja azon kérése, hogy emlékezzen meg róla imádságban.[10]
Azonban a purgatórium dogmájának középkori meghatározásakor az akkori teológusokra Nagy Gergely pápa gondolatai voltak a legnagyobb hatással. Gergely pápa már 6. századi teológus volt, bár az, hogy “teológus” jelzővel illessük erőteljes idézőjelbe kell tennünk, ugyanis a teológiája egy katyvasz, zagyvaság volt. Semi-pelagianus volt, nem hitte, hogy az ember halott a bűneiben, hanem úgy gondolta csak sérült; fogalmatlan volt a héberrel és a göröggel kapcsolatban és így semmit nem tudott sem exegetikai, sem egyéb teológiai hátteréről a Bibliának. Rengeteget írt, így ezt a nyilvánvaló teológiai fogyatékosságát bárki leellenőrizheti, akár csak akkor, ha elolvassa a magyarul is megjelent, Jób könyvéhez írt kommentárját. Ezt már azután írta, hogy pápává választották volna és a legőrültebb allegorikus képzelgésekkel és értelmezésekkel van tele. Például Jób könyve kapcsán úgy gondolta, hogy Jób Krisztust jelképezi, a felesége a testi, érzéki természetünket; Jób hét fia a 12 apostol (!) és így a papság jelképe; a három lánya a hívő laikusok 3 osztálya, akik a Szentháromságot imádják; Jób barátai a tévtanítók; a hétezer bárány a tökéletes keresztényeket jelképezik; a háromezer teve a pogányokat és a Samaritánusokat stb. stb. Ami érdekes, hogy ugyanezen művében utasítja el a ma is vizsgált Makkabeusok könyvét, mint kanonikus iratot.
Azonban a “Párbeszédek” c. műve az, mely hatalmas szerepet játszott 900 évvel később, a firenzei zsinaton abban, hogy dogmává emelték a purgatórium tanítását. Erről a művéről maga is elismeri, hogy csak mendemondákat közöl benne, ő maga semmit sem látott az állítólagos látomásokból.[11]
A szentírók, az apostoli atyák és a 2. századi apologéták és írók nem hittek a purgatóriumban, sőt, azzal ellentétes nézetet vallottak. Láthatjuk tehát, mi az az út, ami a mai purgatórium dogmájának kialakulásához vezetett: néhány utalás Origenészre, aki azt vallotta, hogy még a Sátán is üdvözülni fog; hivatkozás Tertullianusra, aki montanista eretnekké lett; Augustinusra, akit erősen befolyásolt az anyja kérése és aki a Máté 12 exegézisénél egyszerűen figyelmen kívül hagyta a Márk 3-ban levő párhuzamos szakaszt; és végül utalás Gerely pápára, aki olvasni sem tudott héberül és görögül és allegorikus magyarázatokkal operált exegézis helyett, továbbá aki hallomásból szerzett mendemondákat közölt a túlvilági élettel kapcsolatban – melyek a középkori tanmeghatározás központi elemei lettek.
2. Katolikus érvek
Most pedig vizsgáljuk meg azt a néhány igeszakaszt, melyet a Római Katolikus Egyház igyekszik szolgálatába állítani annak érdekében, hogy a Bibliából igazolja a purgatórium dogmáját.
2Makkabeus 12:39-45
Annak a gondolata, hogy a halálunk utáni szenvedéssel juthatunk be az üdvösség vagy az újjászületés állapotába, egyáltalán nem új, rengeteg vallásban jelen van (pl dzsainizmus).
Az egyetlen ószövetségi igehely, melyet ennek alátámasztására a Katolikus Egyház Katekizmusa idéz, nem más, mint a 2 Makkabeus 12:39-45. Ebben a szakaszban halott zsidó katonák egy csoportjáról olvasunk, akik kivétel nélkül bálványimádók voltak. Pogány bálványok amulettjeit viselték a ruhájuk alatt és azt olvassuk, hogy Isten, bálványimádásuk büntetéséül halállal sújtotta őket.
Először is ezt a könyvet olyan teológusok tartották apokrifnak és vetették el a kánonba tartozásukat, mint Szardeszi Szent Meliton (2. század)[12], Athanásziosz, Jeromos, Nagy Gergely pápa, Kajetán bíboros, X. Leó pápa stb.
De mit olvasunk a szövegben? Júdás, a zsidó vezető imádságokat és áldozatokat ajánlott fel a halott katonákért. És mivel a bálványimádás halálos bűn a katolikus egyház szerint és nem a purgatórium, hanem a pokol a következménye, ezen szakasz semmilyen formában nem igazolhatja a purgatóriumban szenvedőkért való felajánlást és imát, hacsak valaki nem gondolja, hogy a pokolból is ki lehet váltani a kárhozott lelkeket.
Két újszövetségi igehelyre hivatkozik a Katolikus Egyház katekizmusa, vizsgáljuk meg ezeket:
Máté 12:31-32
“Ezért mondom nektek: minden bűn és káromlás megbocsáttatik majd az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg. Aki az Emberfia ellen szól valamit, annak megbocsáttatik, de aki a Szentlélek ellen szól, annak nem bocsáttatik meg sem ebben a világban, sem az eljövendőben.”
A téma ebben a szakaszban természetesen a megbocsáthatatlan bűn és nem a purgatórium. A római katolikusok úgy hiszik, hogy az utolsó szakasz “sem ebben a világban, sem az eljövendőben”, bár nem említi kifejezetten a purgatóriumot, de a halál utáni bűnbocsánat lehetőségéről szól. Amit viszont figyelmen kívül hagynak az az, hogy Jézus ezen kijelentésének értelme világosan ki van fejtve, meg van magyarázva a párhuzamos szakaszban, Márk evangéliumában.
“Bizony mondom nektek, hogy az emberek minden bűne meg fog bocsáttatni, még a káromlások is, bármennyi káromlást is szóljanak, de aki a Szentlelket káromolja, az nem nyer bocsánatot soha, hanem vétkes marad bűne miatt örökké.”
Jézus tehát nem egy halál utáni megtisztulási lehetőségről beszél, hanem egy örökké bűnössé tevő bűnről, melyre nincs bocsánat. Ha a Máté 12 római katolikus értelmezése helyes, akkor Márk értelmezése rossz. Ez pedig nyilvánvalóan lehetetlen, így a katolikus értelmezést el kell utasítanunk. És így érkezünk meg a kulcsszakaszunkhoz.
1Korinthus 3:10-15
Valószínűleg ezt az igehelyet idézik a legtöbbször a katolikus apologéták arra, hogy bebizonyítsák: a purgatóriumnak bibliai alapjai is vannak. Pl. Dave Armstrong így kommentálja ezt a szakaszt: „ez a purgatóriumra való nyilvánvaló utalás vagy legalábbis még a legszkeptikusabb személy számára is valami, ami nagyon hasonló hozzá”. Ahhoz, hogy megértsük ezt a szöveget, és meglássuk, hogy semmilyen formában nem utal a purgatóriumra, teljes kontextusában és versről versre kell megvizsgálnunk. Látni fogjuk, hogy a szöveg a korinthusi vezetőkre (vagy az egyház vezetőire általában) utal, és nem minden hívőre. Továbbá az egyház építésében végzett munkájukról beszél, melyet az utolsó ítéletkor, az Úr napján „mérnek meg”. Egyszerűen arra utal, hogy Isten számonkéri a keresztény vezetőket, hogy hogyan építettek az alapra.
„Aki ültet és aki öntöz: egyek, és mindegyik a maga jutalmát kapja majd fáradozásához méltóan. Mert mi Isten szolgálatában állunk, ti pedig Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok. Az Istentől nekem adott kegyelem szerint, mint bölcs építőmester, alapot vetettem, de más épít rá. Vigyázzon azonban mindenki, hogyan épít rá. Mert más alapot senki sem vethet a meglevőn kívül, aki Jézus Krisztus. Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra: aranyat, ezüstöt, drágakövet, fát, szénát vagy szalmát, az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg, és akkor mindenkinek a munkája nyilvánvalóvá lesz; és hogy kinek mit ér a munkája, azt a tűz fogja próbára tenni. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmat fog kapni; de ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át.”
A 8. versben találkozunk először a jutalomra való hivatkozással és a szakasz alanyaival. Nyilvánvaló a kontextusból, hogy Pál keresztény vezetőkről (és nem minden hívőről) beszél, akik az egyház építésén dolgoznak. Fontos megjegyeznünk, hogy a “jutalom megkapása” a 8. versben, azonos a 14. versben megjelenő terminológiával. Pál ezek után úgy utal magára és Apollósra, mint “Isten munkatársaira”, és beszél Isten szántóföldjén végzett munkájukról. Két kifejezést használ a 9. versben – szántóföld és épület – , de csak az épület metaforáját viszi tovább. Isten munkatársa Isten építményének felépítésén dolgozik, amely építmény nem más, mint az egyház. És ez visz át bennünket a központi szakaszra.
A 10-15. versek illusztrálják, hogy milyen komoly és súlyos dolog az egyház szolgájának lenni és azt, hogy hogyan fogja Isten leleplezni azon emberek szívének a szándékát, akik ebben a munkában, az építésben részt vettek. Ezek után a 16-17. versben Pál további figyelmeztetést ad elénk azokról, akik nem építenek, hanem rombolnak. Van egy nyilvánvaló váltás a 10-15. és 16-17. versek között; a 10-15. versekben az épület építését látjuk, mint metaforát, míg a 16-17. versekben ez átvált Isten templomára, ami már áll.
Továbbá a 10-15. versek alanyai azok, akik az alapra építenek, még akkor is, ha motivációjuk megkérdőjelezhető. A 16-17. versek alanyai semmit sem építenek, hanem beszennyezik, lerombolják azt, ami már áll, ami már fel van építve.
A 10-15. versekben kétféle emberrel találkozunk: az egyik aranyból ezüstből és drágakőből épít, míg a másik alávalóbb dolgokból: fából, szénából és szalmából. Az előbbiek drágák, becsesek és ellenállnak a tűznek, míg az utóbbiak éghető anyagból vannak és értéktelenek. Az előbbinek helyesek a motivációi és szívének szándékai, míg az utóbbinak nem. És itt a probléma: mi ebben az életben nem tudjuk megmondani, hogy ki-melyik kategóriába tartozik, nem látjuk a másik ember szívének motivációját. De el fog jönni a nap, mikor ezek nyilvánvalóak lesznek.
Egy olyan ítéletet látunk itt, mely a MUNKÁJUK MINŐSÉGÉT ÉS TERMÉSZETÉT ítéli meg, nem pedig a lelküket, hitüket. A tűz nyilvánvalóvá teszi, hogy kinek milyen nemű, milyen minőségű a munkája. Továbbá a munka lesz megítélve, és nem az egyén büntetve! A tűz a munka milyenségét fogja nyilvánvalóvá tenni. Felfedi azt, amit mi most nem láthatunk. Aranyból, ezüstből vagy drágakőből készült? Helyes motiváció van mögötte? Vagy fából, szénából és szalmából, és az építő nem Isten dicsőségére és nem a legjobb tudása szerint épített? MINDEN vezetőnek szembe kell ezzel néznie, a legistenfélőbbtől kezdve a legkevésbé lelkiismeretesig (ha ez a szakasz a purgatóriumról szól, akkor mit keresnek ott a leginkább istenfélők?). A „kárvallás” a jutalom elvesztését és nem valamiféle satispassio-t, szenvedést jelent.
Ezen szakasz katolikus félreértelmezése kapcsán néhány fontos dolgot ki kell emelnünk:
- Semmi nem szól ebben a szakaszban a bűnök átmeneti büntetéséről.
- Semmi nem szól ebben a szakaszban a purgatóriumról vagy megtisztulásról.
- A szakasz a MUNKA és nem a lelkek megítéléséről szól.
- A 14 és 15. versek párhuzamosak, melyekből láthatjuk, hogy a jutalom elnyerése a 14. versben, a 15. versben levő “kárvallással” párhuzamos.
Minden egyes ember, akikről itt szó van, keresztény emberek, Isten választottai. Mégis, egyesek jutalmat kapnak, mások kárt vallanak. Egyik esetben sem látunk semmit, ami akár távolról is hasonlítana a satispassiohoz, a purgatóriumi szenvedéshez, tisztuláshoz, mely szükséges ahhoz, hogy valaki beléphessen Isten jelenlétébe, a mennyországba.
3. A purgatórium bibliai cáfolata
Hiszem, hogy a purgatórium tanítása bibliátlan és bibliaellenes elképzelésen alapszik és mivel kevés az időnk szeretném összegezni a problémákat.
Először is a katolikus egyház bűnökhöz való hozzáállása bibliátlan és problémás. Ennek egyik gyökere a halálos és bocsánatos bűnök megkülönböztetése, melyet az 1János 5:16-17-re alapoznak a katolikus teológusok. De még Raymond Brown, római katolikus exegéta is elismeri, hogy ez a szakasz a hithagyás egy formájáról szól és nem másról. „Kerülnünk kell, hogy a halálos bűnt a nem bocsánatos bűnnel és a nem halálos bűnt a bocsánatos bűnnel azonosítsuk.”[13]
A másik hiba, mikor összekeverik Isten atyai fenyítését gyermekei felé a bíró „ideigtartó büntetésével”, melynek okozó bűnei miatt vezekelnünk kell, mielőtt beléphetnénk a mennyországba. Hatalmas különbség van aközött, hogy Isten Krisztus képmására formál bennünket, fenyít bennünket, ahogyan a Zsid 12:4-11-ben olvassuk (4-6) és aközött, hogy a bűneinkért halálunk után jogos büntetést kapunk. Ez fenyítés és nem bíró által kiszabott, ideig tartó büntetés a bűnökért.
A harmadik hiba a legsúlyosabb: Jézus Krisztus egyszeri, a bűnösöket megtisztító, tökéletes és hatékony munkájának következetes tagadása a római katolikus teológusok részéről.
Péter apostol azt írja az 1Pt 2:24-ben: Jézus felvitte a bűneinket testében a keresztre. Ha hiszünk Jézus Krisztus helyettes engesztelésében, akkor nem hihetünk a tridenti zsinatnak, mely kijelenti, hogy megigazultan, de tisztátalanul halhatunk meg. Hiszen a Biblia azt tanítja a 2Kor 5:21-ben, hogy „…azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne.” Ez az igazság már a miénk, hiszen értünk lett bűnné Krisztus! És nincs ebben az igazságban semmi tökéletlenség. Az ok, hogy megbékélhetünk Istennel az az, hogy Krisztus igazsága tökéletesen és teljesen nekünk tulajdoníttatott.
Róma 4:8: „Boldog az az ember, akinek az Úr bűnt nem tulajdonít.” Mikor a hívő igazzá lesz, s minden bűne alól felmenti Isten, Jézus tökéletes engesztelő áldozatába vetett hit által, Isten többé nem számítja be neki a bűneit. Jézus tökéletes áldozata az alapja annak, hogy az igaz hívők bűneit nem számítják be ellenük sem itt a földön, sem a purgatóriumban. És mégis… a katolikus teológusok azt mondják nekünk hogy szenvednünk kell, saját erőnkből is a purgatóriumban, vezeklő szenvedéssel, mielőtt megtisztulna a lelkünk és beléphetnénk a mennyországba.
Pedig a Zsid 1:3-ban ezt az ígéretet kaptuk: „Ő Isten dicsőségének kisugárzása és lényének képmása, aki hatalmas szavával hordozza a mindenséget, aki miután minket bűneinktől megtisztított, a mennyei Felség jobbjára ült.” A „megtisztított” szó a görögben a καθαρισμὸν, ami a bűnök eltörlésére utal, megtisztít, tisztává tesz. A görögben aoristosként áll, így a tisztítás és a tisztulás egy, a múltban végbement eseményre utal. Jézus teljesen elvégezte a hívők bűnöktől való megtisztítását a kereszten, így nincs szükségünk arra, hogy bármitől is a purgatóriumban tisztuljunk meg.
1János 1:7: „Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől.” Szintén azt látjuk, hogy minden egyes bűntől teljesen megtisztít minket Jézus áldozata, nincs szükség az ember további szenvedésére a tisztuláshoz.
Zsid 9:26: „Most azonban egyszer jelent meg [Jézus] az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” Jézus Krisztus eljövetelének célja az volt, hogy eltörölje áldozatával a bűnt. Az εἰς ἀθέτησιν (eltörölje) kifejezés a bűnök teljes megszűntetését, megsemmisítését jelöli. A szó/kifejezés jogi értelemben használatos, a megsemmisítés vagy érvénytelenítés értelemben. A bűn így teljesen hatástalanná válik Krisztus áldozata által. Mivel Jézus teljesen eltörölte a hívők bűneit, a helyettes áldozatával, Róma ragaszkodása ahhoz, hogy a hívőknek a purgatórium lángjában kellene megtisztulniuk bocsánatos bűneikből, helytelen.
Zsid 10:14: „Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.” A τετελείωκεν (tökéletessé tette) ige perfectum indicativus activban áll, mely egy múltbeli befejezett cselekvésre utal, melynek eredménye a jelenben is folyamatosan hatással van. Ezen áldozat alapján Jézus a múltban véglegesen tökéletessé tette a hívőket, akiket meg is szentelt. Így mivel a hívők tökéletesek Isten előtt, hibás következtetés Rómától a hívők feltételezett tökéletlensége miatt a bocsánatos bűneiktől purgatóriumban kellene megtisztulniuk.
Összefoglalásként elmondhatjuk
A purgatórium tanának egyháztörténeti alapjai finoman szólva is gyenge lábakon állnak és megkérdőjelezhető teológiai eszmefuttatások lettek az alapjai a középkorban dogmaként meghatározott tannak.
De nem csak a történelmi háttér elégtelen, hanem minden, a római katolikus teológusok által ezen tan alapjául citált igehelyek is. A Makkabeusok könyvében pokolra jutottakért imádkoznak, ráadásul a zsidó teológia akkoriban még úgy tartotta, hogy majd testi feltámadásukkal kapnak egy második esélyt, hogy kijavítsák Istentelen bűnüket. A mátéi igehely kapcsán nem veszik figyelembe a párhuzamos helyet, a páli levél kapcsán pedig nem engedik, hogy a kontextus, az exegézis, így Pál magáért beszéljen. De nem ez sajnos a legrosszabb.
A purgatórium tana ellentmond Krisztus tökéletes, egyszeri, minden Ő választottját örökre tökéletessé tevő áldozatának. Jézus Krisztus áldozatával minden bűnünket eltörölte és „… egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket.”
Elhangzott 2018. 02. 15-én, a purgatórium tanáról szóló vitaesten.
[1] Herman Bavinck, Reformed Dogmatics: Holy Spirit, Church, and New Creation, Volume 4, [Baker Academic, 2008], p. 607
[2] Ignatius, Epistle to the Magnesians, 1
[3] Barnabás levél 21
[4] Justin Martyr, On the Resurrection, 1
[5] Justin Martyr, Dialogue with Trypho, 5
[6] Irenaeus, Against Heresies, 5:31:2
[7] William Webster, Roman Catholic Tradition: Claims and Contradictions, [Christian Resources Inc., 1999], pp. 63-64
[8] Tertullian, Treatise on the Soul, 55
[9] Tertullian, Against Marcion, 4.34
[10] “Bárhol helyezzétek el ezt a testet: semmi aggodalmatok ne legyen miatta; csak arra kérlek titeket, hogy az Úr oltáránál emlékezzetek meg rólam, bárhol lesztek. [Szent Mónika szavai halála előtt Szent Ágostonhoz és testvéréhez]” Vallomások 9:11:27
[11] “Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bűnök számára az ítélet előtt van egy tisztító tűz, mert az örök Igazság mondja, hogy ha valaki a Szentlélek ellen káromkodik, az »sem ebben, sem az eljövendő világban« (Mt 12,32) nem nyer bocsánatot. E kijelentésből következik, hogy egyes bűnök ebben a világban, mások az eljövendőben bocsáttatnak meg.” Párbeszédek, 4, 39.
[12] Euszébiosz, Egyháztörténet
[13] Raymond Brown, The Gospel and Epistles of John p. 121
