A katolikus-protestáns vitákról és szembenállásról

Az a tény, hogy központi ügyként fókuszálunk az evangéliumra a római katolikusok és protestánsok közti ellentét kapcsán nem jelenti azt, hogy az a létező egyetlen legfontosabb különbség közöttünk. Valójában van egy elsődleges különbség, amely az összes kérdést meghatározza a két fél közti bármilyen vitában: a tekintély. Gyakran elvész ennek a témának a hangsúlya azoknál, akik vitába kezdenek, amely így sok félreértéshez és zavarhoz vezethet.

Könnyű belátni, miért olyan alapvetően fontos a tekintély: az a nézőpont győz egy vitában, amely a legjobban védi meg a tekintély iránti igényét. Emlékezzünk a Tridenti Zsinat szavaira:

„Emellett a könnyelműségre hajlamosak megrendszabályozása végett határozatot hoz, hogy senki, a saját okosságára támaszkodva, a hit és az erkölcs kérdéseiben, amelyek a keresztény tanítás épülésére szolgálnak, a Szentírást – a saját értelmezése szerint kiforgatva – azon értelmezés ellenében, amelyet tartott és tart az Egyház (akinek a tiszte megítélni a szent iratok igazi értelmét és értelmezését), vagy az Atyák egyhangú értelmezése ellenében értelmezni ne merje, mégha az ilyen értelmezések sohasem kerülnének is a nyilvánosság elé.” – Határozat a szentírási könyvek „Vulgata” kiadásáról és a Szentírás magyarázatának módjáról.

A római katolikus egyház magának vindikálja az a tekintélyt, amely alapján a Szentírást magyarázza. Az tartja magáról, hogy ő az egyedüli, aki megfelelően tudja interpretálni a Szentírást, és azok, akik nem veszik figyelembe vagy elutasítják a tanításait, azok Krisztus akaratával szemben gondolkodnak és cselekszenek. Négyszáz évvel Trident után, a II. Vatikáni Zsinat megismétli ezt az állítást a Dei Verbum dokumentumban:

„A feladat pedig, hogy hitelesen magyarázza Isten írott vagy áthagyományozott igéjét, kizárólag az Egyház eleven Tanítóhivatalára van bízva, mely tekintélyét Jézus Krisztus nevében gyakorolja. Ez a Tanítóhivatal nem Isten szava fölött, hanem annak szolgálatában áll, csak az áthagyományozottat tanítja, amennyiben ezt a Hagyományt isteni parancs alapján, a Szentlélek vezetésével áhítatosan hallgatja, szentül őrzi, hűségesen kifejti, és a hitnek ebből az egyetlen letéteményéből meríti azt, amit Isten kinyilatkoztatásként, hogy higgyük, elénk ad.

Világos tehát, hogy Isten bölcs rendelkezése szerint annyira összetartozik és egymásra van utalva a Szent Hagyomány, a Szentírás és az egyházi Tanítóhivatal, hogy egyikük sem lehet meg a másik kettő nélkül. Mind a három együttesen, de mindegyikük a saját módján, az egy Szentlélek tevékenységének hatására eredményesen szolgálja a lelkek üdvösségét.”

Nagyon fontos, hogy megértsük ezeket a tekintélyről és hatalomról szóló állításokat. Nagyon sokan nem tudják, mennyire messzire vezetnek Róma állításai. Ennek illusztrálására figyeljük meg Karl Keating, napjaink egyik vezető katolikus apologétájának szavait, amelyekkel az magyarázza meg, hogy honnan is tudja egy római katolikus, hogy a Biblia ihletett:

„Az egyén hitének alapja arról, hogy mit hisz az ihletettségről, közvetlen hatással van arra, hogy hogyan értelmezi a Bibliát. A katolikusok hisznek az ihletettségben, mert az egyház azt mondja nekik [hogy a Biblia ihletett – a szerk.], és ugyanennek az egyháznak van tekintélye arra, hogy értelmezze az ihletett szöveget. A fundamentalisták hisznek az ihletettségben, habár gyenge alapokon, de számukra önmagukon kívül nincs más értelmező tekintély.” Karl Keating – Catholicism and Fundamentalism

Keatingnek igaza van: a Biblia ihletettségéről való hitünk közvetlen hatással van arra, hogy hogyan értelmezzük a Bibliát. Ha azért hisszük, hogy a Biblia ihletett mert elfogadjuk a Római Katolikus Egyház igényét a tekintélyre, mely ezt kijelenti, akkor egyértelműen a római tanok fényében fogjuk értelmezni a Bibliát. Kezdettől fogva létezik szerintük egy külső tekintély a Biblián kívül, amely meghatározza azt, hogy mit „találunk” a Bibliában. Róma tekintélye így olyan alappá válik, amelyen minden más is nyugszik.

Rögtön észre kell venni a körkörös érvelést ebben, a katolikusok által hangoztatott gondolatmenetben: a római katolicizmus igényt tart arra, hogy övé legyen a Biblia értelmezésekor az utolsó szó, neki legyen tekintélye az értelmezési kérdésekben dönteni, mégis bibliai versekre utal, amelyek megalapozzák a tekintélyét. Az ilyen körkörös érvelés szokott nagy zavart okozni, amikor a protestánsok és római katolikusok például az evangéliumról vitatkoznak. Mindegy, milyen mélyre hatolva exegetáljuk a Szentírást, előbb-utóbb előkerül a tekintély kérdése. Mivel mi protestánsok vagyunk, azt fogják mondani nekünk, hogy az értelmezésünk nem lehet helyes, mert szembe megy az „atyák egyhangú értelmezésével” (vagyis ellentmond a szakasz hagyományos értelmezésével, amelyet a korai egyházatyák, mint pl. Irenaeus vagy Tertullianus vagy Augustinus írásaiban találhatunk), vagy azért hibázunk, mert nem rendelkezünk a szent hagyománnyal, amely a Római Katolikus Egyház Tanítóhivatalának birtokában van. Egyik esetben sem arról van, szó, hogy a Szentírás szövege maga mit mond, hanem arról, hogy a Római Katolikus Egyház (amelynek krisztusi, különleges felhatalmazása van erre) szerint mit mond.

Káosz a protestantizmusban?

Ha vitatkozunk, ritkán kerül elő a római katolikus igény a tekintélyre a vita elején. Ehelyett az érvelésük főleg abban a kontextusban helyezkedik el, amelyben a látszólag végtelen vitákat próbálják megoldani, amelyek azok között folynak, akik felett nincs egy magasabb tekintély, amely megoldaná az ellentéteiket, a kérdéseket, a vitákat. Az, ahogyan ma kinéz a protestantizmus, jó alapot ad ennek az érvnek. Gondoljunk bele: ha berakunk 10 protestánst egy szobába és felteszünk nekik egy teológiai kérdést, legalább 12 különböző választ fognak rá adni. Meg kell-e keresztelni az újszülötteket? evangélikusok, anglikánok és reformátusok azt mondják, igen, de más-más okból! Szükséges-e a keresztség az üdvösséghez? A legtöbb mormon igent mond erre, míg a baptisták nemmel felelnek, és úgy tartják, hogy a keresztség a Krisztusnak való engedelmességének a jele, nem a megváltás módja. A presbiteriánusok a szövetség jeleként tekintenek rá, a lutheránusok az újjászületés módjaként gondolnak rá, mely a gyermeki hit által valósul meg. Mi a helyzet a nyelveken szólással, prófétálással, eszkatológiai eseményekkel? Mindegyikhez lehet különböző véleményeket találni. A magabiztos római katolikus ránéz erre a helyzetre, és azt gondolja: „Ennek nem így kell lennie! Krisztus biztosan nem akart az egyházában ekkora zavart a fontos ügyek kapcsán, így arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a római katolikus út a helyes út. Egy külső tekintély, amely isteni tekintélyen nyugszik, azért, hogy helyesen értelmezze a Bibliát, meghozza a kívánt eredményt: a bizonyosságot és a biztonságot.”

De meghozza-e ez a kívánt eredményt? Bár ma sokan úgy gondolják, hogy megoldották az értelmezési káoszt úgy, hogy alávetik magukat a római egyház Tanítóhivatalának tekintélyének, de vajon tényleg elérték így a céljukat? Meg tudunk-e szabadulni a bibliai versek értelmezésével kapcsolatos véleménykülönbségek bizonytalanságától, ha egy olyan egyháznak hódolunk be, amely azt állítja, hogy Krisztus ősi, apostoli hangja? Minden bizonnyal van abban a gondolatban valami érzelmi melegség, megnyugtató biztonság, hogy az ősi egyház, az idők ködébe burkolva megmaradt századokon át. Sokaknak ez elég ok arra, hogy betérjenek Rómába, és a katolikus apologéták a viták során gyakran hívnak elő ilyen képeket azért, hogy szembeállítsák a protestáns felekezetek mulandóságával a saját, monolitikus egyházukat. Ha katolikusokkal beszélgetünk, fórumokat olvasunk, sok olyan emberrel találkozhatunk, akiknek a Rómához vezető útja úgy kezdődött, hogy vágytak arra a megnyugtató érzésre, hogy ők az ősi, nem változó, erőteljes és tévedhetetlen egyház tagai.  

Nekünk, protestánsoknak nem szabad lebecsülni ennek a koncepciónak a vonzását. Róma bizonyosságot ajánl az állítólagos „tévedhetetlenségére” hivatkozva. El akarod kerülni a Szentírás kánonjára vonatkozó kérdéseket? Bízz Rómában. Tudni akarod, hogy a Biblia ihletett? Bízz Rómában. Tudni akarod, pontosan hogyan működik az evangélium? Bízz Rómában. Zavarnak a Jehova Tanúi vagy más felekezetek állításai a Szentháromságról vagy Krisztus istenségéről? Bízz Rómában. Zavar téged, hogy nem találsz bizonyítékot a pápai tévedhetetlenségről, vagy Mária mennybevételéről a Bibliában (vagy a korai egyház történetében)? Bízz Rómában. És hogy is lehetne máshogy, ha a Római Katolikus Egyház azt állítja, hogy nála van a végső és legnagyobb tekintély minden vallási dologban?

Azonban a bizonyosság, biztonság, változatlanság képe, amelyet az ősi és változatlan Római Katolikus Egyházról alkottak, csak egy illúzió, minden kérdéses ponton megdől. Először is, a modern római egyház nem a történelmi római egyház. Róma mai állapota nagyon különbözik a 11., 8., 3. századi egyházi intézménytől. Róma korai püspökei nehezen tudnák felismerni a modern Római Katolikus Egyházat ugyanazon egyházként, mint amelyben egyszer ők is szolgáltak.

De hol is dől össze a katolikusok érvelése, hozzáállása? Az érvelés leginkább az elején bukik meg, a katolikusok ugyanis azt mondják nekünk, hogy a protestánsoknak nem lehet semmilyen bizonyosságuk, mert csak magunkban bízhatnak. Mivel elutasítjuk Róma tekintélyét, csak a Biblia, a Szentlélek és magunk maradtunk, és lám, nézzük meg, mi ennek az eredménye: viták – amelyekben mindegyik fél azt állítja, hogy a meggyőződését a Bibliára alapozza és a Szentlélek vezeti. A bizalom első lépéséről, melyet a protestánsok hitükben megtesznek, azt mondják, hogy téves. Ténylegesen, egy ilyen belsőséges, privát döntés meghozását, mely által valaki elkötelezi magát a protestantizmus mellett, úgy csúfolják, mint ami ellentmond a Szentírásnak, azt mondják, ez pusztán saját értelmezésnek számít.

Azonban ezen a ponton egy római katolikusnak nincs több bizonyossága, mint egy protestánsnak. A római katolikus úgy dönt, hogy egy bizonyos útmutatást követ. Ez a döntése nem csalhatatlan. Más döntést is hozhat. Nagyon sok vallási csoport kínál vallási vezetést, és mindegyik azt állítja, isteni tekintélye van ebben a missziójában. A mormon próféta Salt Lake Cityben isteni hatalmat igényel, tele van tisztázó írásokkal, egy helyreállított papsággal, ezekhez társuló csodákkal és jelekkel. Másfél évszázaddal a mormon egyház megalapítása után 10 millió ember követi ezeknek a prófétáknak a tekintélyét. Ugyanígy a Jehova Tanúi kormányzó testülete Brooklynban is egy isteni felhatalmazású és hiteles útmutatóként funkcionál millió Tanú vallási életében szerte a világon. Egy római katolikus, aki ebbe a hitbe születik, nem tudatosan választott ezek között a lehetőségek között. De az, aki azon gondolkozik, hogy áttérjen-e a római hitre azzal a céllal, hogy tévedhetetlen bizonyosságot szerezhessen, azon túl, hogy személyes felelőssége van Isten előtt, nem tudja elkerülni azt az egyszerű tényt hogy erre az útra vezető első lépése nem tévedhetetlen lépés. Róma hangja csak egy a sok közül, és az egyénen múlik hogy követi-e vagy sem. Ez által a bizonyosság ajánlata csalóka: egy nem-tévedhetetlen döntést kell meghozni ahhoz, hogy elfogadd Róma állításait a tekintélyéről, és az ez után kínált bizonyosság ezen az első, nem-tévedhetetlen döntésen alapszik.

A nagy botrány

A bizonyosság kérdése érzékeny pontját érinti a protestáns rendszernek. Valamilyen okból kifolyólag az emberek azt gondolják, hogy ha nincs abszolút, teljes tévedhetetlen bizonyosságuk mindenről, akkor semmiről sincs bizonyosságuk. Ha nem állítod azt, hogy ismersz minden igazságot – kimerítően, minden részletre kiterjedően -, akkor nem ismersz semmilyen igazságot. Jobban belegondolva ebbe, ez az elképzelés abszurd: „ha nem ismered a számtant, nem tudsz összeadni és kivonni”. Biztos lehetek abban, hogy 2+2=4 még akkor is, ha nem tudom, mi a deriválás vagy logaritmus vagy más hasonló matematikai számítás. Lehetséges valamit igazán ismerni anélkül, hogy kimerítően ismernénk. Lehet igaz ismeretből származó bizonyosságom anélkül, hogy abszolút bizonyosságom lenne a kimerítő tudás által.

Például tudhatjuk, annak az alapjait, hogy a villanykörte az asztalunk felett hogyan ad nekünk fényt, miközben dolgozunk. Van egy kezdetleges tudásunk, melyet az iskolában szereztünk az elektronok áramlásáról, a körtében lévő gázokkal való interakcióról, az fénysugárzás kibocsátásáról. Azonban nem tudjuk elmagyarázni a részleteket, nem tudjuk leírni a matematikai képletet, és nem tudjuk megválaszolni az a rengeteg kérdést, ami felmerülne az egész folyamattal kapcsolatban. Igazi de korlátozott tudásunk van arról, hogyan működik a villany. De a korlátaink nem azt jelentik, hogy nem tudhatjuk, hogy mikor van felkapcsolva a villany és ad fényt nekünk ahhoz, hogy láthassunk.

A hit világában igaz, de korlátozott tudásunk van Istenről. Valójában senkinek nincs kimerítő és teljes ismerete Istenről a Szentháromságon kívül. Korlátozott teremtményekként soha nem lesz teljes tudásunk. De ha nincs kimerítő ismeretünk Istenről, ez azt jelenti, hogy egyáltalán nincs ismeretünk Róla? Természetesen nem. Egy lépéssel továbbmenve, nincs kimerítő ismeretünk mindenről, amit a Biblia Istenről mond. Még a teológusok is, akik évekig kimerítően tanulmányozzák a Bibliát, megtanulják a nyelveit, tanulmányozták a hátterét, sem tudnak mindent, amit a Biblia Istenről tanít. Ez vajon azt jelenti, hogy semmilyen ismeretük sincs Istenről? Nem, hiszen van igaz ismeretünk Istenről a Szentírás alapján, de ez a tudás korlátozott.

Amely elvezet minket a botrányhoz. A tudásunk korlátozott. Sőt mi több, nem csalhatatlan. Az a tény, hogy korlátozott, amit ismerünk azt jelenti, hogy hibás is lehet a következtetésünk, egyszerűen azért, mert például nem ismerjük az összes tényt és idő előtt vonunk le következtetéseket. Mihelyst beismerjük, hogy nem vagyunk tévedhetetlenek, jön a felvetés a katolikus oldal részéről: „látod, szükség van egy tévedhetetlen tekintélyre!”Mielőtt beállnánk azoknak a csoportjába, akik ilyen tekintélyre vágynak, álljunk meg és gondolkozzunk el egy kicsit. Isten korlátozott teremtményként hozott létre minket? Igen. Isten ilyen teremtményekre bízta a szavát? Igen. Tényleg azt gondoljuk, hogy Istent sokkolta, hogy az emberi teremtményei vitatkoznak arról, hogy mit tanít a Szentírás? Nem, egy percig sem.

A „nagy botrány” amire utaltam az az eszme, amely a reformáció alatt népszerűsítettek és amelyet akkor erőteljesen elutasított Róma: az az eszme, hogy minden egyes ember – férfi vagy nő, gazdag vagy szegény, tanult vagy tanulatlan – papként felelős Isten előtt arról, hogy mit hisz. A „hívő egyetemes papsága” az egyik kifejezés arra, amellyel ezt a forradalmi eszmét jellemezték. Luther és más reformátorok arra biztatták a szántóvetőt, a kereskedőt, a parasztasszonyt hogy nyissák ki Isten szavát és olvassák maguk. És ez milyen botrányos volt! Bibliát olvasni az egyház értelmezése nélkül, papi felügyelet nélkül? Hogyan lehetséges ez? De a protestáns eszme a probléma közepét találta el: Isten egyenként tesz felelőssé minket abban, hogy mit hiszünk és miért hisszük azt. Az, hogy „a pápa azt mondta” a végén, az ítéletkor nem fog számítani. Mint ahogy az sem, hogy „a lelkészem mondta”. Minden korlátozott, nem tévedhetetlen ember fel van szólítva arra, hogy „kutassa az Írásokat” és „vizsgáljon meg mindent alaposan, és ragaszkodjon ahhoz, ami jó”. (1Thessz 5:21.)

A római katolikusok azt mondják, ez a tanítás káoszhoz vezet, és a tanításbeli káoszra mutatnak példaként, amely a mai protestáns felekezeteket jellemzi. Bizonyos mértékig van igazság ebben az állításban. Természetesen, ha nincs egy központi egyház, amely egy bizonyos nézőpontot erőltet, akkor sokféle vélemény fog kialakulni. De a káosz vádja más dolog. Ez az állítás azon a félreértésen alapul, amely az egyetemes papság protestáns értelmezése – egy félreértelmezés, amelyet a Római Katolikus Egyház és a protestánsok is magukévá tesznek.

A hívők egyetemes papsága nem jelenti azt, hogy nincs egyház. Nem jelenti azt, hogy nincsenek lelkészek és tanítók. Nem jelenti azt, hogy ne tanulhatnánk egymástól, a múlt nagy keresztényeitől, vagy hogy minden új generációnak elölről kellene kezdenie Isten megismerését. A tanítás nem távolodik el a Biblián alapuló magyarázatokat adó idősek tekintélyétől, amellyel tanítanak, képeznek és megrónak, nem ad felhatalmazást mindenkinek és bárkinek arra, hogy egy új mozgalmat alapítson a saját gondolataira támaszkodva. Habár ez megtörténhet, ez a tanítással való visszaélés, nem a tanítás alkalmazása.

Fontos, hogy a Szentírás határokat szab amelyeket belül megélhetjük a hívők egyetemes papságát. A Biblia maga beszél az idősekkel szembeni engedelmességről, arról, hogy az apostolok tanait meg kell tartani és hogy mindent a Szentírás végső tekintélyének alávetve kell vizsgálni. 

A tanítás azonban ragaszkodik ahhoz, hogy személyesen vagyunk felelősek Isten előtt azért, hogy mit hiszünk. Nem adhatjuk át a felelősséget másnak. Tanulhatunk másoktól, kereshetjük mások tanácsát és tanítását, de a végső vizsgálatnál nem hibáztathatunk mást az eredményért. Ennek a tannak számos elágazódása van, kettőt jegyzek meg: először is nem kereshetjük, és nem remélhetjük, hogy megtaláljuk az abszolút bizonyosságot mindenről, amely Istenre vonatkozik ebben az életben; másodszor, a Szentírás elégséges forrása a hitünk ismeretének.

Az első gondolattal kapcsolatban láthatjuk, hogy a tévedhetetlenségből származó nyugalom utáni keresés bukásra van ítélve. Mivel nem vagyunk tévedhetetlen teremtmények, ezért a megértésünk sem lesz tévedhetetlen amíg a földön élünk. Isten nem várja el, hogy kimerítő tudásunk legyen mindenről. Arra hív el, hogy a szavát komolyan tanulmányozzuk, és szorgalmasan alkalmazzuk az életünkben azt, amit megtanultunk. A bizonyosságunk nem kimerítő, abszolút, emberi várakozáson felüli. Jól megalapozott, várakozó, reményteli, amely Isten igazságának ismételt kinyilatkoztatása, és hűségének ismételt megtapasztalása. Többet kérni olyan, mint ha olyat kérnénk, amit Isten sose ígért meg, és a józan ész azt mondatja velünk, hogy nem is kapunk többet ebben az életben. Az a bizonyosság, amely egy külső tekintélynek (pl. a római katolikus Tanítóhivatal) való engedelmesség által nyújtott bizonyosság, nem tölti be, nem elégítheti ki a vágyát annak, aki a vallási dolgokkal kapcsolatos személyes felelősségtől szeretne megszabadulni, hiszen az a választás, hogy melyik tévedhetetlen útmutatást követjük, nem csak személyes választás (tehát nem tévedhetetlen), hanem egy fokkal lejjebb is adjuk vele a felelősséget. Nem ment fel minket a hibázás valószínűségétől, sőt, valójában növeli ennek valószínűségét, mivel nincsenek fékek és ellensúlyok arra, hogy az ilyen tekintélyeket megakadályozzák abban, hogy letérjenek az igazság – ezt a szituációt jól mutatja az egyháztörténelem és részben orvosolta a reformáció.

Mindez elvezet bennünket a második elágazáshoz: a Szentírás elégségessége arra, hogy regula fideiként, hitszabályként szolgáljon a keresztény egyházban. Ebben hatalmas nézeteltérés van a protestánsok és a római katolikusok között. A protestáns hit, amely szerint a Szentírás elégséges hitszabály számunkra, történelmileg sola Scripturaként ismert. A legtöbb protestáns nem ismeri ezt a tant, csupán feltételezik. A legtöbb római katolikus félreérti, és néhány vezető római katolikus sokszor hogy szándékosan helytelenül mutatja be. Mivel közvetlen hatással van kegyelem evangéliumához kapcsolódó vitára, meg kell megvizsgálnunk, hogy a protestánsok miért hisznek a sola Scripturában és a róm. katolikusok miért gondolják a tanításbeli káosz képletének.

Erről a témáról szólt az egyik hitvitánk, mely megtekinthető itt: