Általában az ateisták egyik legfőbb kritikája a Bibliával szemben a rabszolgasághoz kötődik. Nemcsak azt állítják, hogy a Biblia támogatja és elfogadhatónak tekinti a rabszolgaságot, hanem azt is, hogy ez a rabszolgaság nagyjából megfelel annak, amelyet például az Egyesült Államok 18-19. és korai 20. századi történelmében láthatunk. De vajon tényleg így van ez, vagy pusztán a Biblia és bármilyen szakirodalom felületes ismerete áll e mögött az elképzelés mögött?
“Utálom a rossz érveket, főleg ha a saját oldalamról jönnek.” – Matt Dillahunty, szkeptikus ateista gondolkodó
Az alábbi hosszabb tanulmányunk három nagyobb részre tagolható:
- Bevezető (a szolgaság fogalma, kategóriái)
- A zsidó és nem-zsidó szolgákra vonatkozó igehelyek
- A szexrabszolgák és a hadifoglyok helyzete
Bevezető
Általában, ha a 21.század embere a „szolga” kifejezést hallja, akkor olyan emberre gondol, aki akarata ellenére rabolnak el, köteleznek ingyen munkára, vernek és kihasználnak úgy, hogy közben szinte semmilyen jogokkal nem bír. A következőkben két állítást szeretnék bizonyítani: 1. a bibliai „szolgaság” nem egyenlő azzal, amit a modern korunk „rabszolgaságaként” szoktunk emlegetni 2. a Biblia tiltja ez utóbbi típusú rabszolgaságot. E kettőből pedig egyenesen következik az, hogy azok, akik a Szentírást (és Istent) azzal vádolják, hogy támogatólag lépne fel a modern értelemben vett rabszolgaság mellett, tévednek.
Amit mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy nem Isten rendelte el a rabszolgaságot. Természetesen az egyik legnépszerűbb felvetés a témával kapcsolatban az, hogy Isten minden embert a saját rabszolgájának teremtett, azonban ez nem igaz. Fontos, hogy megkülönböztessük a „szolgaságot” az alárendeltségtől. Isten nem lesz pusztán attól „rabszolgatartó”, hogy hatalma van az emberek felett. Mint ahogyan a szülőknek is hatalmuk van a gyermekeik felett – és mégsem lesznek a gyermekük rabszolgatartóik – csak azért mert a szülők „hozták létre” gyermeküket. De ami talán ennél is fontosabb: már csak azért sem vagyunk Isten rabszolgái, mert választhatunk, hogy vele együtt vagy nélküle szeretnénk élni. És aki ez utóbbit választja, és kitart életében ezen döntése mellett, az örökre elválasztja magát Istentől – erről szól a pokolról való tanítása a Bibliának.
Természetesen ennek kapcsán felmerülhet a kérdés: ha Isten és az „örök szenvedés”, azaz a pokol közt kell választanunk, mennyire lehet komoly a szabadságunk? Ha kizárólag e két eshetőség áll fent, akkor hogyan mondhatjuk, hogy a választás szabadsága él és nem vagyunk szolgák? Azonban csak azért, mert Isten nem ajánl fel egy olyan opciót, ami az ateistáknak is személy szerint megfelel, nem jelenti azt, hogy egyáltalán nincs választási lehetőségünk. Hasonló ez az autópályákon korlátozott sebességre: választhatunk, hogy átlépjük ezt a korlátot, és ha elkapnak bennünket, akkor számolunk a döntésünk a következményeivel, vagy betartjuk a korlátozást és nem büntetnek meg. Két lehetőség, mégis választás: vagy úgy döntünk, hogy követjük a törvényhozó által alkotott törvényeket, vagy áthágjuk azokat, de számolunk a következményeivel. A kérdés: csak azért mert valakinek egyik opció sem tetszik, már „rabszolgaként” van kezelve? Természetesen nem.
Mi az a „rabszolgaság”?
A modern definíciója szerint a rabszolga olyan ember, akit megfosztottak személyes szabadságától, tárgyként kezelik és mint ilyen, valaki másnak a tulajdona. És általában azonnal ez a kép jelenik meg, ha a „rabszolga” kifejezést halljuk – és nem véletlenül. Az iskolában mindannyian tanultunk az afrikaiak Amerikába való elhurcolásáról, a kegyetlen bánásmódról, vagy a hírekben halljuk, ahogyan törvénytelenül kegyetlen rabszolgaságra kényszerítenek egyeseket. Tehát azonnal negatív érzelmi konnotáció lép fel, ha a „rabszolga” kifejezést halljuk.
Az ószövetségi héberben „rabszolga” vagy „szolga”-ként fordított szó az עֶבֶד (’ebed), ami az עָבַד (’abad) kifejezésből ered, melynek jelentése „munkás”, illetve „szolgáló”. Nem volt tehát olyan kifejezés a héberben, ami olyan rabszolgára vonatkozott volna, ami olyan negatív konnotációval lett volna ellátva, mint a mi „rabszolga” kifejezésünk. Az ’ebed, illetve az ’abad szavak kifejezetten semleges tartalommal bírtak. Ezért is láthatjuk az Ószövetségben azt, hogy ezt a kifejezést pozitív környezetben említik (5Mózes 34:4, Józsué 1:1, 24:29, 2Mózes 4:23, 7:16, 8:1 stb.). Talán már ennyiből is kitűnik, hogy a kérdés nem olyan egyértelmű és nem fekete-fehér, mint amilyennek sokszor az ateisták lefestik.
A szolgák kategóriái
Az Ószövetségben alapvetően háromféle szolgával találkozhatunk. Az első kategóriába azok a zsidók tartoztak, akik önkéntesen választották azt, hogy ledolgozzák adósságukat egy másik zsidó fél felé, vagy ezzel a munkával szerettek volna földbirtokosok lenni. Ők tehát zsidó nemzetiségű szolgák. A második kategóriába az Izrael területén élő nem-zsidók tartoztak, akik ugyanígy önkéntes munkát vállaltak – ugyanolyan okok miatt, mint a zsidó nemzetiségű lakosok. A harmadik kategóriába azok tartoznak, akik háborús foglyok, illetve bűnözők voltak. Velük kapcsolatban más törvények rendelkeznek, mint az önkéntes zsidókkal, illetve az önkéntes nem-zsidókkal kapcsolatban, hiszen ők voltak azok, akik fenyegetést jelentettek Izrael zsidó és nem-zsidó békés lakossága számára. Azonban ők sem a modern értelemben vett „rabszolgák”, hanem foglyok voltak.
Azonban a legtöbb igevers, melyeket említve az ateisták kritizálják a Bibliát, azokra a szolgákra vonatkozik, akik önkéntesen, adósságuk megfizetése, földvásárlás vagy nem-zsidóként Izraelbe való betelepülési lehetőség miatt dolgoztak másoknak. Ennek az önkéntes szolgaságnak pedig semmi köze nincs ahhoz a rabszolgasághoz, amivel az ószövetségi zsidókat vádolják.
Hogyan viszonyul Isten a rabszolgasághoz?
Azonban további érvek is felmerülhetnek az ateisták részéről: ha Isten egyértelműen elítéli és tiltja a gyilkosságot, a lopást, a paráznaságot (ne ölj, ne lopj, ne paráználkodj), akkor miért nem ilyen egyértelműen elítélő, és miért „szabályozó”, amikor a szolgaság kérdéséről van szó? Azonban ennél a kérdésnél felmerül a kategóriatévesztés: ugyanis míg a gyilkosságnál, paráznaságnál (házasságtörés) vagy éppen a lopásnál egyoldalúan megkárosítunk valakit, addig a szolgaság önkéntes aktus azért, hogy javakat szerezzen az, aki a másik szolgálatába áll. Emiatt, és azért, mert az ószövetségi szolgaság koncepciója mindkét fél számára előnyös volt, valamint alapvetően nem számított bűnnek, ahogyan a fenti elemzés is rámutat, szabályozni és nem tiltani kellett annak érdekében, hogy egyik fél se szenvedjen kárt.
A zsidó és nem-zsidó szolgák – két kritikus szakasz
Általában két bibliai szakasz az, amit szinte minden kritikus megemlít a témával kapcsolatban, és aminek a magyarázata kikerülhetetlen. Erre a két szakaszra alapozva próbálják azt a „rabszolga”-koncepciót igazolni, ami tulajdonképpen megegyezik a modern rabszolgaság definíciójával. A kritikusok általában a rabszolgaság alábbi tulajdonságait próbálják meg beleerőltetni az ószövetségi „szolga” képébe:
- A zsidók akaratuk ellenére rabolták el őket
- Minden joguktól megfosztották őket
- Az izraelita rabszolgatartók kényük-kedvük szerint üthették és bántalmazhatták őket, hiszen a szolgák tulajdonukat képezték
- Semmilyen haszon vagy kompenzáció nem járt a szolgának, csak a rabszolgatartó húzott hasznot a munkájából
- Az ószövetségi rabszolga rá volt kényszerítve, hogy élete végéig szolga maradjon, akarata ellenére
Ezek jórészt lefedik a szörnyű és elítélendő 18-20. századi képet – azonban a kérdés: valóban így nézett ki az ószövetségi rabszolgatartás?
Az első kritikus szakasz nem más, mint a 3Mózes 25:44-46. A továbbiakban ezt vizsgáljuk meg részletesen.
„Rabszolgáid és rabszolganőid a körülötted lakó népekből legyenek, azok közül vásárolj rabszolgát és rabszolganőt. A közöttetek tartózkodó betelepültek (תּוֹשָׁב) gyermekei közül is vásárolhattok, meg a köztetek lakó nemzetségeikből azok közül is, akik az országotokban születtek: ezek a ti tulajdonotok lehetnek. Örökségül hagyhatjátok ezeket magatok után fiaitokra, hadd örököljék mint tulajdonukat, és dolgoztassák őket örökké. De testvéreiteken, Izráel fiain, egymáson ne uralkodjatok kegyetlenül!”
A kritikusok szerint az utolsó mondat miatt azok a törvények, amik a szolgák jogait védik és a velük való kegyetlen bánásmódot tiltják, csak a zsidókra, az izraelitákra vonatkoznak, a nem-zsidó szolgákra nem. Így a fenti felsorolásból úgy tűnik, hogy ez a vers igazolja azt a felvetést, miszerint
- A zsidók akaratuk ellenére rabolták el őket [a rabszolgákat idegen népek közül]
- Az izraelita rabszolgatartók kényük-kedvük szerint üthették és bántalmazhatták őket, hiszen a szolgák tulajdonukat képezték
- Az ószövetségi rabszolga rá volt kényszerítve, hogy élete végéig szolga maradjon, akarata ellenére
- A Biblia engedélyezi a „modern” értelemben vett rabszolgaságot, ha az nem-zsidókra vonatkozik
Ha azonban a kontextus és exegézis alapján nem áll meg az ateisták értelmezése erre a versre vonatkozóan, akkor az egyik legnagyobb „fegyver” kerül ki a kezükből. És valóban: ha alaposan megvizsgáljuk ezt a szakaszt, kiderül, hogy épp az ellenkezője igaz annak, amint amit a kritikusok bele szeretnének látni.
Ha az Ószövetség héber szövegét vizsgáljuk, akkor láthatjuk, hogy két kulcskifejezés meg van említve a szövegben. Az egyik a תּוֹשָׁב (tóshab), ami „betelepült”-et jelent, a másik pedig a גֵּר (gér) (v 47), ami idegent, jövevényt. Mindkét kifejezés azokat az Izrael nézőpontjából külföldieket jelentette, akik menedéket kerestek Izrael földjén (politikai, ekonómiai, vallási stb. okokból). Így tehát az ebben a szakaszban szereplő jövevények nem olyanok, akiket akaratuk ellenére raboltak el, és életük végéig kényszermunkára kényszerítettek, hanem olyanok, akik önként kerestek megélhetést és menedéket Izraelben.
De miért láthatunk két ilyen teljesen eltérő értelmezést ezzel a szakasszal kapcsolatban? Valószínűleg azért, mert az egyik oldal nem veszi figyelembe a szöveget, nem végez exegézist és kiragadja a szakaszt az eredeti értelméből, kontextusából. Azonban áll itt egy kifejezés, ami a kulcsa lehet a kritikusok érveinek, ez pedig nem más, mint a „tulajdon” („ezek a ti tulajdonotok lehetnek”). A kérdés tehát, hogy mit jelent ez a kifejezés?
Ahogyan már említettük, a szolga/rabszolga héber megfelelője egy teljesen semleges konnotációval bíró kifejezés az adott nyelvben, nem rakódott rá olyan negatív jelzőhalmaz, mint a mi modern „rabszolga” szavunkra. A „tulajdon” kifejezés kapcsán is hasonló a helyzet. A kritikusok úgy használják, úgy értelmezik itt ezt a kifejezést, mint ami mögött valami szörnyű, negatív tartalmú jelentés áll (egyik ember másik ember tulajdona, és nem több, mint az autója vagy egy tetszőleges tárgya. Úgy bánik vele, ahogy akar.). De nem véletlenül kell figyelembe vennünk, hogy kikről is szól ez a szakasz: a tóshabokról és a gérekről, azaz a jövevényekről és a betelepültekről. Márpedig néhány fejezettel korábban éppen róluk rendelkezik Isten:
„Ha jövevény tartózkodik köztetek az országban, ne nyomorgassátok! Olyan legyen a köztetek tartózkodó jövevény, mint a közületek való született izráeli! Szeressétek, mint magatokat, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban. Én, az Úr vagyok a ti Istenetek!” 3Mózes 19:33-34
Tehát pusztán néhány résszel az előtt a szakasz előtt, amit a kritikusok azért idéznek, hogy igazolják: a zsidók kényük-kedvük szerint birtokolhatták rabszolgaként a nem-zsidókat és úgy bánhatnak velük, ahogy akarnak, azt olvassuk, hogy Isten parancsba adta a zsidóknak, hogy ezeket a jövevényeket ne nyomorgassák, úgy kezeljék őket, mint akik egyek közülük, szeressék őket, mint önmagukat.
De van néhány egyéb vizsgálandó igehely, zsidó törvény, amit a 3Mózes 25:44-46 kapcsán figyelembe kell vennünk.
„Ne sanyargasd a jövevényt, hiszen ti ismeritek a jövevény életét, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban.” 2Mózes 23:9
“Ne nyomorgasd a jövevényt, és ne sanyargasd őt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban.” 2Mózes 22:20
“Átkozott, aki kiforgatja jogaiból a jövevényt, az árvát és az özvegyet! Az egész nép mondja rá: Ámen!” 5Mózes 27:19
„Mert Istenetek, az Úr istenek Istene és uraknak Ura. Ő a nagy, erős és félelmetes Isten, aki nem személyválogató, és akit nem lehet megvesztegetni, aki igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti a jövevényt, kenyeret és ruhát ad neki. Szeressétek hát a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban!” 5Mózes 10:17-19
Hol találjuk meg ezekben a versekben, hogy úgy kezelhették a zsidók a jövevényeket, mint egy tárgyat? Sőt, ha a kritikusok által emlegetett, jelenleg vizsgált szakaszt (3Mózes 25:44-46) tovább olvassuk, az is egyértelművé válik, hogy azok a jövevények, akikről szó van, akár vagyonra is szert tehettek, sőt, saját szolgáik is lehettek.
„Ha a jövevény vagy betelepült vagyont szerez melletted, testvéred viszont elszegényedik mellette, és eladja magát a melletted levő jövevénynek vagy betelepültnek, vagy valakinek, aki egy jövevény nemzetségéből származik…” 3Mózes 25:47
Tehát a konklúzió: a jövevényeket nem lehetett elnyomni, nem lehetett sanyargatni, a zsidók átkot vontak magukra, ha igazságtalanul bántak velük, vagyonosodhattak, saját maguk is tarthattak szolgát, és a zsidóknak meg lett parancsolva, hogy szeressék őket, mint önmagukat.
Így az ateisták fenti kritikája közül kettő ezek alapján nem áll meg. Nem igaz, hogy a zsidók minden joguktól megfosztották volna őket és nem igaz, hogy semmilyen haszon vagy kompenzáció nem járt a szolgának, csak a rabszolgatartó húzott hasznot a munkájából.
- A zsidók akaratuk ellenére rabolták el őket
- Minden joguktól megfosztották őket
- Az izraelita rabszolgatartóók kényük-kedvük szerint üthették és bántalmazhatták őket, hiszen a szolgák tulajdonukat képezték
- Semmilyen haszon vagy kompenzáció nem járt a szolgának, csak a rabszolgatartó húzott hasznot a munkájából
- Az ószövetségi rabszolga rá volt kényszerítve, hogy élete végéig szolga maradjon, akarata ellenére
De mit jelent pontosan az itt (3Mózes 25:44-46) álló „tulajdon” kifejezés? Héberül ez az ’achuzzath’, ami nem az adott ’személynek’, hanem az ő ’munkájának’ értékére vonatkozott. Ez teljesen nyilvánvaló, ha tovább olvassuk a vizsgált szakaszt:
„Akár a nagybátyja, akár nagybátyjának a fia visszaválthatja, akár nemzetségéből származó vérrokona visszaválthatja, vagy ha módja van hozzá, saját magát is visszaválthatja.” (v49)
„Adott évre elszegődött napszámosként legyen nála. Ne uralkodjék rajta kegyetlenül a szemed láttára!” (v53)
Ezekből világossá válik, hogy nem a ‘személy’ értéke alapján történt a kiváltás, nem tárgyként van kezelve, hanem a ‘munkája’ alapján. És ugyanezt igazolja a fentebb említett számos igevers, melyek arról szólnak, hogy hogyan kell a zsidóknak viszonyulniuk a nem-zsidókhoz.
Azonban a kritikusok által idézett, és általunk jelenleg vizsgált szakasz 46. verse alapján általában kritika éri ezt a fajta értelmezést, hiszen ezt olvassuk:
„Rabszolgáid és rabszolganőid a körülötted lakó népekből legyenek, azok közül vásárolj rabszolgát és rabszolganőt. A közöttetek tartózkodó betelepültek (תּוֹשָׁב) gyermekei közül is vásárolhattok, meg a köztetek lakó nemzetségeikből azok közül is, akik az országotokban születtek: ezek a ti tulajdonotok lehetnek. Örökségül hagyhatjátok ezeket magatok után fiaitokra, hadd örököljék mint tulajdonukat, és dolgoztassák őket örökké. De testvéreiteken, Izráel fiain, egymáson ne uralkodjatok kegyetlenül!”
Így – mondják – mivel örökölhették őket és örökre szolgaságba voltak kényszerítve, ez a szakasz nem pusztán a „munkásokról”, hanem valamiféle más kategóriáról – a tényleg szörnyű szolgaságról – szól, amit nem hagyhattak el önként. Tehát tulajdonképpen úgy tűnik, hogy Isten megparancsolta a zsidóknak, hogy ne engedjék szabadon a jövevény-szolgákat. De valóban így van ez?
Itt nem arról van szó, hogy Isten „megparancsolta” nekik, hogy ne engedjék el a nem-zsidó szolgákat, hanem arról, hogy engedélyt adott arra, hogy hosszabb ideig (akár egy életen át) dolgozzon náluk egy szolga. És ahhoz, hogy ezt meglássuk, semmi mást nem kell tenni, mint elolvasni az adott szakasz kontextusát. Ugyanis az ateisták által kifogásolt szakasz a Jóbelről, a jubileumi évről szól, aminek az volt a jelentősége, hogy hét év szolgaság után a zsidó rabszolgáknak elengedték minden adósságát és visszatérhetett ki-ki a saját földjére élni. A kérdés viszont az, hogy mit tegyenek a nem-zsidó szolgákkal, akiknek elengedik ugyan az adósságát, de akiknek nincs hová hazatérniük? A válasz az, hogy itt ad Isten engedélyt arra, hogy akár örökre is Izraelben tartózkodjanak, amennyiben úgy akarják és nincs hová hazatérniük.
Fontos, hogy itt Isten nem „parancsolja”, hogy maradjanak örökké és a zsidók tartsák ott őket, nem imperativusban áll a szöveg („hagyjátok őket örökül…”), hanem feltételes módban: „örökül hagyhatjátok őket…” (1908 és 2011-es ford.). Amire parancsot kaptak a zsidók, imperativusban az az volt, hogy „Szeressétek [őket], mint magatokat…” (3Móz 19:34). Azt is figyelembe véve, hogy szó sem lehetett arról, hogy akaratuk ellenére ártatlanokat hurcoltak volna a zsidók életfogytig rabszolgának az idegen népek közül (már csak azért sem, mert ezt halállal büntette a törvény), hiszen Isten parancsba adta, hogy „Ne szolgáltasd vissza gazdájának a rabszolgát, ha hozzád menekül a gazdájától! Hadd lakjék közötted azon a helyen, amelyet választ magának városaid közül, ahol jó neki. Ne nyomorgasd őt!” 5Mózes 23:16-17 elmondhatjuk, hogy az a vád, miszerint a zsidók akaratuk ellenére rabolták el őket [a rabszolgákat idegen népek közül] és az ószövetségi rabszolga rá volt kényszerítve, hogy élete végéig szolga maradjon, akarata ellenére, úgy tűnik nem áll meg.
- A zsidók akaratuk ellenére rabolták el őket
- Minden joguktól megfosztották őket
- Az izraelita rabszolgatartók kényük-kedvük szerint üthették és bántalmazhatták őket, hiszen a szolgák tulajdonukat képezték
- Semmilyen haszon vagy kompenzáció nem járt a szolgának, csak a rabszolgatartó húzott hasznot a munkájából
- Az ószövetségi rabszolga rá volt kényszerítve, hogy élete végéig szolga maradjon, akarata ellenére
A másik kritikus igevers, amit annak megerősítésére idéznek, hogy a Biblia valamiféle kegyetlen rabszolgatartást támogatna a 2Mózes 21:20-21, melyben ezt olvassuk:
„Ha valaki rabszolgáját vagy rabszolganőjét úgy megüti bottal, hogy az meghal a keze között, annak bűnhődnie kell. De ha egy vagy két napig még életben marad, ne bűnhődjék az ura, hiszen a saját pénzéről van szó.”
Rengeteg kritikus szerint ezen igevers engedélyt ad arra, hogy kegyetlenül megverjék a rabszolgáikat a zsidók, és ez csak akkor büntetendő, ha a szolga belehal a verésbe. Ha azonban a szolga felgyógyul, vagy nem hal bele néhány napon belül, akkor „semmi probléma”. Milyen kegyetlen Isten és milyen szörnyű törvénykönyv az, amelyik ilyen embertelen bánásmódot engedélyez?
Azonban a fenti két igevers kontextusából kiemelve és értelmezés nélkül szolgálhat csak a kritikusok érveinek alátámasztására. Ha azonban megvizsgáljuk és elolvassuk a közvetlenül ezen versek után következő parancsokat (2Mózes 21:26-27), akkor azok elveszik minden élét és hitelességét az ateisták kritikájának. Semmi mást nem kell tehát tenni, mint kinyitni a kritikusok által is idézett szakaszt és elolvasni mi van oda írva:
“Ha valaki rabszolgáját vagy rabszolganőjét úgy megüti bottal, hogy az meghal a keze között, annak bűnhődnie kell. De ha egy vagy két napig még életben marad, ne bűnhődjék az ura, hiszen a saját pénzéről van szó. Ha férfiak verekednek, és úgy meglöknek egy terhes asszonyt, hogy az idő előtt megszül, de nagyobb szerencsétlenség nem történik, akkor bírságot kell fizetni aszerint, ahogyan az asszony férje megszabja, és bírák előtt kell azt megadni. Ha viszont nagyobb szerencsétlenség történt, akkor életet kell adni életért. Szemet szemért, fogat fogért, kezet kézért, lábat lábért, égetést égetésért, sebet sebért, kék foltot kék foltért.
Ha valaki úgy megüti rabszolgájának vagy rabszolganőjének a szemét, hogy megvakul, akkor bocsássa szabadon a szeméért! Ha pedig a fogát üti ki valaki a rabszolgájának vagy rabszolganőjének, akkor bocsássa szabadon a fogáért!” 2Mózes 21:20-27
Tehát azt látjuk, hogy ha egy szolgát bántalmaznak, akkor szabadon bocsájthatják, elengedve minden adósságát. Szó sincs tehát arról, hogy engedélyt ad Isten arra, hogy kegyetlenül megverjék a rabszolgáikat a zsidók, és ez csak akkor büntetendő, ha a szolga belehal a verésbe, ha azonban a szolga felgyógyul, vagy nem hal bele néhány napon belül, akkor „semmi probléma”.
Azonban fennáll még egy érdekesség ezzel a szakasszal kapcsolatban: mit jelent pontosan az, hogy ha valakinek meghal a rabszolgája, mert oly mértékben bántalmazta, akkor annak „bűnhődnie kell” (v20-21)? Az itt álló „büntetés” kifejezés a héberben a ‘naquam, ami minden egyes ószövetségi előfordulásakor a „halálbüntetés” értelmében áll. Tehát ez a szakasz azt mondja ki, hogy ha megölsz egy szolgát, halállal lakolj. Életet életért. Így tehát az ateisták azon érve sem áll meg, miszerint az izraelita rabszolgatartók kényük-kedvük szerint üthették és bántalmazhatták őket, hiszen a szolgák tulajdonukat képezték. Mindezt megerősíti az isteni parancs:
„Ne szolgáltasd vissza gazdájának a rabszolgát, ha hozzád menekül a gazdájától! Hadd lakjék közötted azon a helyen, amelyet választ magának városaid közül, ahol jó neki. Ne nyomorgasd őt!” 5Mózes 23:16-17
- A zsidók akaratuk ellenére rabolták el őket
- Minden joguktól megfosztották őket
- Az izraelita rabszolgatartók kényük-kedvük szerint üthették és bántalmazhatták őket, hiszen a szolgák tulajdonukat képezték
- Semmilyen haszon vagy kompenzáció nem járt a szolgának, csak a rabszolgatartó húzott hasznot a munkájából
- Az ószövetségi rabszolga rá volt kényszerítve, hogy élete végéig szolga maradjon, akarata ellenére
Szexrabszolgák és háborús foglyok
A cikk elején említettük, hogy az ószövetségi szolgákat három kategóriába oszthatjuk: a héber szolgák, a nem-zsidó (jövevény) szolgák és a háborús foglyok, illetve bűnözők tartoztak. Eddig az első két kategóriát említettük és mutattuk fel, hogy miért áll gyenge lábakon az ateisták kritikája/vádja. De mi a helyzet a harmadik kategóriával?
Az ezzel kapcsolatos leggyakrabban idézett igehely a 4 Mózes 31:17-18.
“Most azért öljetek meg minden fiúgyermeket, és öljetek meg minden nőt is, akinek már volt dolga férfival úgy, hogy vele hált. De hagyjatok életben magatoknak minden leánygyermeket, aki még nem ismeri a férfival való hálást.”
Ebből az igeversből a kritikusok sokszor azt szűrik le, hogy az ószövetségi zsidók az idegen népek szűz lányait szexrabszolgaként hurcolhatták el magukhoz, azok akarata ellenére. Azonban ha egy kritikus ezt a szakaszt idézi, akkor tudhatjuk, hogy vagy egy másik ateistától hallotta, vagy egyszerűen ateista fórumokról nyeri az érveit, nem pedig racionális kutatás és vizsgálódás útján. Három kérdést kell csak feltennünk, ha azzal vádolja valaki a Bibliát, hogy ebben a szakaszban a szexrabszolgaságot támogatja: hol mondja ki ez a vers, hogy rabolják el a nőket, háljanak velük és erőszakolják meg őket? Sehol. Sajnálatos módon ismételten csak a negatív prekoncepciók szövegbe való vetítéséről van szó, mintsem alapos vizsgálódásról és a kontextus figyelembe vételéről.
Miről szólnak a korábbi fejezetek és miért parancsolja azt Isten, hogy a szüzeket hagyják maguknak életben? A midjániták Bálámmal és a moábitákkal szövetkezve elhatározták, hogy a pogány kultuszba vezetik be Izrael népét, ráadásul a midjániták asszonyain keresztül, rituális szex segítségével (4Mózes 22:4-7, 25:1-9, 14-18, 31:15-16). Ezek az asszonyok lakomára hívták a zsidókat és szexuális orgiákba vezették be őket, így imádva Baált. Ráadásul ezek a nők átkokat szórtak Izraelre. Ezért is mondja Mózes közvetlenül a kritikusok által idézett igék előtt, hogy
“Ezt mondta nekik Mózes: Hát ti életben hagytátok az egész asszonynépet?! Hiszen ők csábították hűtlenségre az Úr ellen Izráel fiait Bálám tanácsa szerint Peór kedvéért! Ezért érte csapás az Úr közösségét.” 4Mózes 31:15-16
Ez tehát a kontextus, és ez adja meg az értelmét is annak ,hogy miért lehetett a szűz lányokat életben hagyni és miért kellett azokat kivégezni, akik pogány rituális szexorgiákban vettek részt. Ráadásul az izraeli katonákat kötötték a tisztasági törvények (amiket a paráználkodó zsidók megszegtek), így ezért sem áll meg az az érv, hogy itt Isten engedélyezte, hogy a zsidók szűz lányokat raboljanak el szexrabszolgának. Természetesen az ószövetségi törvény engedélyezte a zsidóknak, hogy később feleségül vegyék ezeket a lányokat, de a házasságot is meg kellett előznie egy komoly procedúrának – szó sincs tehát emberrablásról vagy erőszakról – pláne úgy, hogy az emberrablás is olyan súlyos bűn volt, hogy halálbüntetés járt érte: „Aki embert rabol, akár eladta már, akár még nála van, halállal lakoljon!” 2Mózes 21:16
Amit itt meg kell még jegyeznünk az az, hogy egy olyan harc után, ahol a zsidó katonák megölték az idegen nép férfiait és parázna asszonyait, tulajdonképpen csak ezek a lányok maradtak életben – és nekik nem volt hova menniük. Egyedül nem maradtak volna sokáig életben abban a korban, így Isten engedélyezte, hogy Izrael népéhez csatlakozzanak. Ezért is látjuk folyamatosan, hogy Isten parancsba adja a zsidóknak, hogy viseljenek gondot az özvegyekről, árvákról és jövevényekről. Mert enélkül nem élték volna túl. Azt pedig láthattuk korábban, hogy hogyan kellett Isten parancsa szerint viszonyulniuk ezekhez a jövevényekhez: úgy kellett szeretniük őket, mint saját magukat.
De mi a helyzet a háború után életben maradt idegen férfiakkal? Gondoljunk bele a helyzetbe: a zsidók nem „ártatlan” emberekkel harcoltak, akiket csak úgy elraboltak. Olyan emberekkel álltak hadban, akik ha tehették volna megölték volna őket, a családjukat, elfoglalták volna az országukat stb. Mit tennénk azokkal, akik az ellenséges katonák közül életben maradnak a harc után? Három lehetőséggel számolhatunk: 1. Kivégezzük őket. 2. Hagyjuk őket szabadon, és továbbra is fenyegetést jelenthetnek az országunkra és családunkra, vagy 3. életben hagyjuk őket és engedjük, hogy lakhatásért, élelemért és biztonságért cserébe dolgozhassanak nekünk?
A 3. opció az, amelyen keresztül a legnagyobb kegyelem gyakorolható úgy, hogy ettől függetlenül továbbra is potenciális veszélyt jelenthetnek az országunkra nézve ezek az elfogott katonák – hiszen belső lázadást szíthatnak, belülről támadhatnak ránk stb. Tehát nyilvánvaló, hogy a hadifoglyokra nézve nagyobb megkötéseket és szigort kell alkalmazni, jobban oda kell rájuk figyelni. De mindezek ellenére továbbra is él a parancs Izrael számára: szeressék őket, mint saját magukat és ugyanazok a törvények vonatkozzanak a nem-zsidókra, mint a zsidókra.
„Ha jövevény tartózkodik köztetek az országban, ne nyomorgassátok! Olyan legyen a köztetek tartózkodó jövevény, mint a közületek való született izráeli! Szeressétek, mint magatokat, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban. Én, az Úr vagyok a ti Istenetek!” 3Mózes 19:33-34
„Ugyanaz a törvény vonatkozzon nálatok mind a jövevényre, mind a született izráelire, mert én, az Úr vagyok a ti Istenetek.” 3Móz 24:22
„Mert Istenetek, az Úr istenek Istene és uraknak Ura. Ő a nagy, erős és félelmetes Isten, aki nem személyválogató, és akit nem lehet megvesztegetni, aki igazságot szolgáltat az árvának és az özvegynek, szereti a jövevényt, kenyeret és ruhát ad neki. Szeressétek hát a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok Egyiptomban!” 5Móz 10:17-19
Ez a cikk két céllal készült, és reméljük mindkét célját el is érte. Először is szerettük volna megmutatni, hogy a Biblia nem támogatja azt a kegyetlen rabszolgaságot, amit a modern korunkban tapasztalhattunk, és amivel az ateista kritikusok gyakran vádolják. Másodszor szerettük volna felhívni a figyelmét a keresztényeknek és a nem-keresztény kritikusoknak is, hogy milyen fontos a különböző bibliai szakaszokat a maguk szöveg-kontextusában, az eredeti szöveg alapján, az adott kor történelmének fényében vizsgálni. Így ha legközelebb valaki azzal vádol, hogy a Biblia valamiféle kegyetlen rabszolgaságot támogat, olvasd el az adott szakaszokat a maguk kontextusában – néha ennyire egyszerű.