Miért nem teszi Isten olyan nyilvánvalóvá a létezését, hogy mindenki azonnal megtérjen és örök életet nyerjen? Miért nem mutat Isten „bizonyítékokat” (például folyamatos csodákat), melyek arról tanúskodhatnak, hogy valóban létezik? A kereszténység kritikusai általában úgy gondolják, hogy emlékeztetniük kell a hívőket arra, hogy az álláspontjuk megkérdőjelezhető és ellenőrizhetetlen állításokból áll, de ezen állításaikat kötelességük lenne bizonyítani, míg a másik félnek (jelen esetben a hallgatóságnak) nem kell bizonyítania semmit.
Az ateista világnézet szerint az univerzum minden jelenségét meg lehet magyarázni a természet törvényeivel, illetve természeti jelenségekkel, és úgy gondolják, hogy nincs empirikus, tapasztalati bizonyíték arra, hogy egy természetfeletti létező valaha is beleavatkozott volna a világunk működésébe.
Azt tudjuk, hogy az empirikus megfigyelések a tudományos kutatás nélkülözhetetlen feltételei, megfigyelések nélkül lehetetlen lenne tudományt művelni. Azonban az empirikus megfigyelések önmagukban még nem határozzák meg azt, hogy mi igaz és mi nem igaz, mi létezik és mi nem létezik. Számtalan olyan dolog létezik ugyanis, ami valóságos, amit észszerű elfogadnunk, de mégsem lehet tudományosan bizonyítanunk. A másik emberi lény iránt érzett szeretetünk például egy ezek közül. A szeretet olyannyira valóságos, hogy bizonyos körülmények között még arra is késztethet valakit, hogy feladja az életét a másikért. Egy másik példa annak megítélése, hogy mi szép és mi nem az. A tudományos módszertan teljesen irreleváns akkor, amikor esztétikai kérdésekről van szó, ugyanis nem tud elvezetni bennünket oda, hogy a módszertan alapján megállapítsuk, hogy mi szép és mi csúnya. De gondoljunk csak a baráti, emberi kapcsolatainkra. Néha szükséges, hogy úgy bízzunk meg emberekben, hogy nincs jó bizonyítékunk arra, hogy miért kéne így tennünk.
Ezeket a tényezőket figyelembe véve az ateistáknak fontolóra kell venniük, hogy korlátozott világnézetet képviselnek, hiszen egy korlátolt, elégtelen metodológiát fogadnak el. Az ateisták alapvetése általában ugyanis ez: „csak abban hiszek, amit empirikus megfigyelésekkel (vagy tudományosan) alá lehet támasztani”. Attól eltekintve, amiről korábban szóltam (tehát hogy rengeteg olyan dolog létezik, aminek létét észszerű elfogadni, mégsem lehet tudományosan bizonyítani) van egy végzetes hibája ennek az álláspontnak. A probléma azzal a kijelentéssel, hogy „csak abban hiszek, amit empirikus megfigyelésekkel (vagy tudományosan) alá lehet támasztani” az, hogy nem lehet empirikus megfigyelésekkel vagy tudományosan alátámasztani, így pedig önmagát semmisíti meg.
Azzal az ateista felvetéssel kapcsolatban, amit például Carl Sagan is képvisel, miszerint Isten folyamatos csodák útján nyilvánvalóvá tehetné létezését, meg kell jegyeznünk, hogy Istennek sosem az volt a célja a csodákkal, hogy bizonyítsa vagy nyilvánosan igazolja létezését. Ezzel szemben Isten az emberi történelem bizonyos szakaszaiban tett csodát – teljesen más célból. A Bibliát vizsgálva néhány nagyobb korszakot el tudunk különíteni egymástól:
- Mózes és Józsué kora (tíz csapás, átkelés a Vörös tengeren, manna a pusztában, Jerikó kőfalainak leomlása stb.)
- Illés és Elizeus kora (az özvegyasszony fiának feltámasztása, lepra gyógyítása, tűz a mennyből a Baál-papok ellen stb.)
- Dániel kora (három ifjú a tüzes kemencében, Dániel az oroszlánok vermében stb.)
- Krisztus és az apostolok kora (Jézus gyógyításai, ördögűzései, az 5000 ember megvendégelése, a víz borrá változtatása, holtak feltámasztása, Krisztus feltámadása).
Ezek a csodák mind arra szolgáltak, hogy hitelesítsék Isten prófétáit és apostolait, illetve azt az üzenetet, amit Istentől vittek az embereknek. Ezt hangsúlyozza a 2Korinthus 12:12-ben Pál apostol is: „Apostolságom ismertetőjegyei a teljes állhatatosságban, a jelekben, a csodákban és az isteni erőkben nyilvánultak meg közöttetek.” Az Apostolok Cselekedetei 2:43-ban azt olvassuk, hogy „Félelem támadt minden lélekben, és az apostolok által sok csoda és jel történt.” Ezen versek alapján nyilvánvaló, hogy az igazi apostol ismertetőjegyei a csodák és jelek. Péter apostol többeket is meggyógyított (ApCsel 3:16, 9:32-35), feltámasztott valakit a halálból (ApCsel 9:36-42); Pál apostol szintén megtette ezt (ApCsel 20:6-12). Ezek, és az apostolok más tettei, amik jelekben és csodákban nyilvánultak meg, voltak azok, amik elválasztották őket azoktól, akik nem voltak Isten valódi követei, pusztán hasznából vagy egyéb előnyökért annak tettették magukat. Ezek a csodák tehát hitelesítették Isten küldötteit és üzenetüket.
Két dolgot fontos még ezzel kapcsolatban megjegyeznünk. Először is a fent említett, történelmileg hangsúlyosabb időszakok közt is történtek csodák, de nem olyan mértékben és nem akkora hangsúllyal. Másodszor, azt látjuk, hogy ahogyan közeledtek az apostolok az életük vége felé, úgy tettek egyre kevesebb csodát. Pál például már nem tudta meggyógyítani Epafroditoszt (Filippi 2:25-30) vagy Timótheust (1Timótheus 5:23), de még saját magát sem (2Korinthus 12:7-9). Isten kinyilatkoztatása tehát a lezárultához közeledett az apostolok élete végével.
Tehát ha még a Bibliában sem azt látjuk, hogy egyik hatalmas csoda követi a másikat, ráadásul nem Isten létének bizonyításául történtek ezen események, akkor azt sem várhatjuk el, hogy ma, hirtelen, sokkal nagyobb számban és más célból csodák tömkelegei történjenek. Isten szemszögéből a „bizonyítékok” már nyilvánvalóvá lettek korábban, és ezen bizonyítékok rögzített formája a Bibliában többé nem teszi szükségessé azt, hogy Isten folyamatosan csodákat és jeleket tegyen a világban azért, hogy bizonyítsa létezését.
