Mennyire lehet történelmileg hiteles a Biblia? Sok szkeptikus kettős mércével mér és nem úgy vizsgálja a Szentírás történeti megbízhatóságát, mint az összes többi történelmi dokumentumét, pedig ha őszintén vizsgálódunk, így kell tennünk. A történetírásnak három alapelve van, mely által meg lehet mérni egy adott mű hitelességét: bibliográfiai próba a belső bizonyítékok és a külső bizonyítékok.
Vegyük sorra ezeket, hogy megállapíthassuk mennyire megbízható forrás a Biblia a benne leírt eseményeket illetően.
I. A megbízhatóság bibliográfiai próbája
A bibliográfiai próba alkalmával azt vizsgáljuk, hogy a fennmaradt bibliai iratok szövegei hogyan hagyományozódtak ránk. Mivel nem rendelkezünk az eredeti kéziratokkal, azt kell megvizsgálnunk, hogy azok a másolatok, amiket birtoklunk, mennyire megbízhatóak, mennyi kézirat maradt ránk és mennyi idő telt el az eredeti és a jelenleg létező fennmaradt példányok keletkezése között.
-
A kéziratok száma és időbeli közelsége
A kéziratok számát megvizsgálva kijelenthetjük, hogy az ókor leggyakrabban másolt, és leginkább terjesztett könyvei az Újszövetség könyvei, és így számos kézirat támaszthatja alá hitelességüket. Jelenleg több, mint 25 000 kézirat áll rendelkezésünkre, ebből 5700 görög nyelvű[1], tízezer latin fordítás és 9300 további fordítás. Egyetlen egy ókori irat sem rendelkezik ilyen hatalmas kézirathagyománnyal. Hogy érzékeltessük a különbséget, vessük össze az Újszövetség 25 000 kéziratát az ókor második legtöbb kéziratával rendelkező művével, Homérosz Íliászával: az Újszövetséggel szemben ez utóbbinak mindössze 1757 fennmaradt kézirata van.[2]
Az, hogy az eredeti kéziratok nem állnak rendelkezésünkre nem meglepő hiszen egyetlen ókori irodalmi műnek sem maradt ránk az eredeti kézirata, viszont a másolatok hatalmas száma segítségével szinte teljes pontossággal rekonstruálni tudjuk az eredeti szöveget.
„Aki szkeptikusan tekint az újszövetségi könyvek ránk maradt szövegére, az a klasszikus kor egészét hagyja homályba veszni mert bibliográfiai szempontból egyetlen ókori irat sem rendelkezik annyi kézirattal mint az Újszövetség.” (J. W. Montgomery)
Azonban nemcsak kéziratok száma múlja felül az összes ókori művet, hanem azt is tudjuk, hogy az Újszövetség esetén telt el a legrövidebb idő az eredeti kézirat és a legkorábbi fennmaradt másolat keletkezése között.[3] Az Újszövetség könyveit az első század második felében írták, és ha eltekintünk a töredékektől, a legkorábbi fennmaradt kéziratok 250-300 évvel későbbiek. Első hallásra ez soknak tűnhet, azonban szinte semmi ahhoz képest, ami a legtöbb klasszikus szerzőt elválasztja a legkorábbi kéziratoktól. Julius Caesar Gall háborúk című művének legrégebbi használható kézirata Caesar kora után 900 évvel keletkezett. Tacitus Historiae című művének 14 könyvéből melyek Krisztus után 100 körül keletkeztek, csak négy és fél maradt ránk. Annales című művének 16 kötetéből csak 10 maradt meg, két részben. Ezen művek fennmaradt részletei a 9. és a 11. századból valók, tehát több, mint nyolcszáz évvel a keletkezése után. Ugyanez igaz Hérodotosz történeti művére, vagy akár Thuküdidész munkájára.[4]
A tudósok a legkorábbi kéziratok kései keletkezése és a kevés fennmaradt kézirat ellenére az ókori klasszikus műveket megbízhatónak tekintik. Így levonhatjuk azt a következtetést, hogy az Újszövetség szövegének megbízhatósága hasonlóképpen vitathatatlan. Nincs olyan ókori irodalmi mű, aminek a szövegét olyan sok jó minőségű bizonyíték támasztaná alá, mint az Újszövetségét.
„Már most hangsúlyozottan kijelenthetjük: semmi biztos alapja nincs annak, hogy az Újszövetség bármelyik könyvét későbbre datáljuk, mint körülbelül Kr. u. 80, és ez jó két nemzedékkel korábbi idõpont, mint amit a mai radikálisabb újszövetségi kritikusok megadnak, azaz 130 és 150 között… Húsztól ötven évig terjedő időszak nem elég hosszú ahhoz, hogy észrevehető károsodást okozzon Jézus tanításainak lényegi tartalmában, sõt megfogalmazásában is.” (William Albright)
- A legfontosabb újszövetségi kéziratok
Az alábbiakban felsorolunk néhányat a legfontosabb újszövetségi kéziratok közül.[5]
Rylands-kézirat (Kr. u. 130): ez a kézirat János evangéliumának töredéke és megerősíti azt, hogy János evangéliuma az első század vége előtt keletkezett, két okból is: korai a keletkezési időpontja és János evangéliumának keletkezési helyétől (Kis Ázsia) távol (Egyiptom) találták meg.
Chester Beatty-papiruszok (200): ez a gyűjtemény papirusz kódexeket tartalmaz, amelyik közül háromban is megtalálható Újszövetség jelentős része. Sir Frederick Kenyon szerint olyannyira lecsökkenti ez a kézirat a legkorábbi kéziratok és az Újszövetség könyveinek keletkezési időpontja közti távolságot, hogy hitelességük szinte kétségbevonhatatlan lesz. Egyetlen ókori könyv szövegét sem támasztja alá ilyen sok és korai bizonyíték, és egyetlen elfogulatlan tudós sem tagadhatja, hogy a hozzánk eljutott szöveg lényegében ép.
Codex Vaticanus (325-350): csaknem az egész Bibliát tartalmazza, az Újszövetség egyik legmegbízhatóbb kézirata.
Codex Sinaiticus (350): ebben a kéziratban majdnem az egész Újszövetség és az Ószövetség több mint fele megtalálható.
Codex Alexandrinus (400): csaknem az egész Bibliát tartalmazza.
Codex Washingtonensis (450): a négy evangéliumot tartalmazza.
- A fordítások
Az Újszövetség megbízhatóságát nem csak a másolatok hatalmas száma, hanem a fordítások is erősítik, ugyanis a fordítások révén közel kerülhetünk az eredeti írások keletkezési idejéhez. Ezek közül a fordítások közül az alábbiak a legfontosabbak.[6]
Szír fordítások: Ószír fordítás, Szír pesitta (Kr. u. 150-200), palesztinai szír fordítás (Kr. u. 400-450, Philoxeniana (Kr. u. 508), Harclensis (Kr. u. 616).
Latin fordítások: Ólatin (3. század), afrikai ólatin (Kr. iu. 400), Codex Corbiensis (Kr. u. 400-450), Codex Vercellensis (Kr. u. 360), Codey palatinus (Kr. u. 5. sz.), Latin Vulgata (366-384).
Kopt fordítások: Szahidi (Kr. u. 3. sz.), Bohari (Kr. u. 4. sz.), Közép-egyiptomi (Kr. u. 4-5. sz.)
- Az egyházatyák
Az Újszövetség szövegének vannak úgynevezett másodlagos forrásai, melyek bár nem közvetlen másolatok, azonban közvetlen idézetek a Bibliából. Az Egyházatyáktól származó ilyen másodlagos bizonyítékok két dolgot is alátámasztanak. Először is alátámasztják azt, hogy már rendkívül korán létezett az Újszövetség 27 könyve. Másodszor, az egyházatyák idézetei olyan nagymennyiségűek, , hogy ha elveszne teljes Újszövetség és egyetlen kézirat sem maradt volna fenn, pusztán az egyházatyák írásai alapján újra lehetne írni az Újszövetséget. Az újszövetségi kéziratok legfontosabb tanúi az egyházatyák közül az alábbiak.[7]
Római Kelemen (Kr. u. 95): Kelemen az apostolok tanítványa volt aki nyolc újszövetségi könyvből is idéz. Antiókhiai Ignác 70-110): szintén ismerte az apostolokat. Hét levelében 13 újszövetségi könyvből idéz. Polikarposz (70-156), Barnabás (70), Hermász (95), Tatianus (170) és Irenaeus (170) is idéz az Újszövetségből. Alexandriai Kelemen (150-212): 2400-szor idéz az Újszövetségből, három kivételtől eltekintve az összes könyvből. Tertullianus (160-220): 2000 szer idéz az Újszövetségből, 3800-szor az evangéliumokból. Jusztinosz (133) szintén rengeteg idézetet használ. Origenész (185-254) 18000 újszövetségi idézetet hagyott ránk. Ciprián (258) 740-szer idézi az Ó- és 1020-szor az Újszövetséget.
II. A belső bizonyítékok
Az Újszövetség megbízhatóságát nem csak Biblián kívüli bizonyítékok támasztják alá. Nézzünk most belső bizonyítékokból néhányat.
- A kedvezőbb eshetőség
A kedvezőbb eshetőség tulajdonképpen Arisztotelésznek azt az elvet követi miszerint a kedvezőbb eshetőséget az iratnak és nem a kritikusoknak kell fentartani. Csak akkor szabad tévedést feltételeznünk, ha az irat szerzője akár az ellentmondások, akár a tények pontatlan közlése révén elveszíti a hitelességét. Három dolgot kell bizonyítanunk ahhoz, hogy valódi érv legyen a kezünkben arra nézve, hogy megcáfoltunk egy bibliai tanítást. Először is, biztosnak kell lennünk abban, hogy helyesen értelmezzük a szakaszt és ismerjük a szavak pontos jelentését. Másodszor biztosnak kell lennünk abban, hogy a kérdéssel kapcsolatban minden lehetséges ismeret birtokában vagyunk. Harmadszor biztosnak kell lennünk abban, hogy újabb ismeretek, a szövegkritika vagy akár a régészet semmiképpen nem világíthatja meg jobban a kérdést.
- Ellentmondások?
Gleason L. Archer, nyelvész, apologéta szerint magában a Szentírásban található válaszokkal megcáfolhatunk minden vádat, amellyel valaha is illették.
A Bibliában lévő állítólagos tévedések vádjai abból fakadnak, hogy a kritikusok közül a legtöbben nem ismerik az ókori irodalom értelmezésének alapelveit. Alább felsoroljuk a legfontosabb alapelveket, amiknek segítségével megállapíthatjuk, hogy igazi tévedésre vagy ellentmondásra bukkantunk-e az adott irodalmi műben, akár a Bibliában. A felsorolás nem teljeskörű az egyes pontok kifejtése a helyszűke miatt rövid lehet.
Amire nem találunk magyarázatot az nem feltétlenül megmagyarázhatatlan. Nem állíthatja senki, hogy minden bibliai nehézséget meg tud magyarázni. Ha azonban azt gondoljuk, hogy amire eddig nem találtunk magyarázatot, arról soha nem is fognak, tévedünk. Hasonlóan egy tudóshoz, aki ha valamilyen rendellenességgel találkozik a természetben, nem mond le a további tudományos kutatásról, a teológus is azzal a feltevéssel közeledik a Bibliához, hogyha valamit eddig nem magyaráztak meg, attól az még nem megmagyarázhatatlan.
A téves értelmezések nem téves kinyilatkoztatások. Tökéletlen emberek vagyunk, így mindig lesznek olyanok, akik félreértik Isten Igéjét és téves nézeteket vallanak. Így csak azért, mert valaki tévesen értelmezi a Bibliát, nem mondhatjuk, hogy a Biblia téved.
Értsük meg az igeszakasz szövegösszefüggésért. Leggyakoribb hiba ha egy szöveget kiragadunk a kontextusából. Ezzel a hibás módszerrel tulajdonképpen bármit bebizonyíthatnánk a Biblia segítségével, még azt is, hogy nincs Isten (Zsolt. 14:1).
A nehezebb igeszakaszokat a világos szakaszok fényében kell értelmeznünk. Előfordul, hogy a Szentírás egyik tanítása látszólag ellentmond egy másik szakasznak, a nehézség azonban e szakaszok homályos voltából adódik.
Nem alapozhatjuk a tanításunkat homályos igeszakaszokra. Az igeszakaszok általában azért nehezek, azért homályos a jelentésük, mert a szöveg központi szava csak egyszer, vagy ritkán fordul elő, és így nehéz lehet megállapítani, mit akar mondani a szerző. De attól még, hogy egy adott szakasz nem világos, nem gondolhatjuk, hogy ellentmond a Szentírás egy másik, egyértelmű tanításának.
A Bibliát emberek írták így emberi tulajdonságokkal rendelkezik. Isten emberek által közölt igazságokat, így különböző beszédmódok találhatóak meg a Bibliában. Ezeket a különböző beszédmódokat nem kell mindig szó szerint érteni csak azért, hogy szembeállítva sok más igeszakaszokkal.
Attól még, hogy egy beszámoló hiányos, még nem feltétlenül téves.
Az Újszövetségben szereplő ószövetségi idézeteknek nem kell mindig pontosnak lenniük.
A Biblia nem mindig helyesli azt, ami megtalálható benne. A Biblia beszámol hazugságokról, de ez nem jelenti azt, hogy elnézi ezeket a hazugságokat, csupán pontosan följegyzi ezeket.
A Bibliát köznyelven írták. Nem várhatjuk el, hogy tudományos kifejezéseket találjuk benne, így az olyan tudományos igazságok mint a Föld forgása leírhatók az adott kor nyelvi eszközeivel: például a Nap végigfut a pályáján.
A Biblia kerekített és pontos számokat is tartalmazhat.
A Biblia különböző irodalmi eszközöket használ.
A másolat hibája nem egyenlő az eredeti kézirat hibájával.
Az általános kijelentések nem feltétlenül jelentenek minden esetre érvényes ígéretet.
A későbbi kinyilatkoztatás érvényteleníti a korábbit. Nem ellentmondás az, hogy a szülő a kis gyermekének megengedi, hogy kézzel egyen, később viszont azt kéri, hogy kanállal. Így volt idő, amikor Isten állatáldozatot követelt az ember bűnéért, azonban mivel Krisztus bemutatta azóta a bűnért a tökéletes áldozatot, ez az újszövetségi parancs már nincs érvényben.
- Eredeti források?
Vizsgáljuk meg, hogy mennyire megbízhatók az Újszövetség szerzői. Tudjuk, hogy ezek a szerzők vagy szemtanúk voltak vagy közvetlenül a szemtanúk beszámolója alapján írták meg műveiket. Erről tanúskodik számos újszövetségi igeszakasz:
Lukács 1:1-3 „Miután sokan vállalkoztak már arra, hogy írásba foglalják a közöttünk beteljesedett eseményeket úgy, amint ránk hagyták azok, akik kezdettől fogva szemtanúi és szolgái voltak az igének: magam is jónak láttam, hogy miután elejétől kezdve mindennek pontosan utánajártam, szép rendben megírjam neked, nagyra becsült Teofilosz, hogy meggyőződhess annak a megbízhatóságáról, amire tanítottak.”
2Péter 1:16 „Mert nem kitalált meséket követve ismertettük meg veletek a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmát és megjelenését, hanem úgy, hogy szemtanúi voltunk isteni fenségének.”
1János 1:3 „Amit tehát láttunk és hallottunk, azt hirdetjük nektek is, hogy nektek is közösségetek legyen velünk: a mi közösségünk pedig közösség az Atyával és az ő Fiával, Jézus Krisztussal.”
ApCsel 2:22 „Izráelita férfiak, halljátok meg ezeket az igéket! A názáreti Jézust, azt a férfiút, akit az Isten igazolt előttetek erőkkel, csodákkal és jelekkel, amelyeket általa tett az Isten közöttetek, ahogyan magatok is tudjátok…”
János 19:35 „Aki pedig látta ezt, az tesz róla bizonyságot, és az ő bizonyságtétele igaz, és ő tudja, hogy igazat mond, hogy ti is higgyetek.”
Lukács 3:1 „Tibériusz császár uralkodásának tizenötödik évében, amikor Júdea helytartója Poncius Pilátus volt, Galilea negyedes fejedelme Heródes, Iturea és Trakhónitisz tartományának negyedes fejedelme Heródes testvére, Fülöp, Abiléné negyedes fejedelme pedig Liszániász volt…”
ApCsel 26:24-26 „Mikor pedig ezeket hozta fel védelmére, Fesztusz hangosan így kiáltott: Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz. Pál azonban így válaszolt: Nem vagyok bolond, nagyra becsült Fesztusz, hanem igaz és józan beszédet szólok. Mert tud ezekről a király, akihez bátran szólok, mert nem hiszem, hogy rejtve volna előtte ezek közül bármi is, hiszen nem valami zugban történt dolgok ezek.”
Láthatjuk tehát, hogy egyrészt az evangélium hirdetői tudták, hogy mennyire fontos az első kézből származó bizonyságtétel, másrészt folyamatosan hivatkoztak is erre. Gondolhatnánk, hogy könnyen kitalált szavakat és tetteket tulajdoníthattak Jézusnak, azonban ez nem lett volna olyan egyszerű, hiszen amikor ezeket az iratokat lejegyezték, Jézus sok tanítványa élt még, akik emlékeztek arra, hogy mi történt meg és min nem. Azonban nemcsak a pozitívan érintett szemtanúkkal kellett számolniuk akkoriban, hiszen voltak olyanok, akik ellenségesen viszonyultak a kereszténységhez és ismerték Jézus szolgálatát és halálának körülményeit. A tanítványok tehát nem engedhették meg, hogy pontatlanok legyenek, vagy szándékosan manipulálják a tényeket, hiszen ezt azonnal leleplezték volna azok, akik erre lesték az alkalmat. Az apostoli kijelentéseknek az volt az erőssége, hogy folyamatosan és magabiztosan hivatkozott a hallgatók ismereteire (Apcsel 2:22).
Szkeptikusként azonban felvethetnénk, hogy egy olyan álnevet használó szerző, aki legalább egy évszázaddal az események után élt, bármit állíthat. Ezzel azonban az a probléma, hogy az Újszövetség könyveit még azok életében írták, akik a beszámolókban szerepelnek, így ha valami valótlanságot állítottak volna róluk, azonnal korrigálták volna. A teológusoknak tehát megbízható eredeti forrásnak kell tekinteniük az Újszövetséget. Ma már határozottan kijelenthetjük, hogy nincs szilárd alapja az Újszövetség bármelyik könyvének keletkezését az első századnál későbbre tenni.
III. A külső bizonyítékok
A kérdés amit a külső bizonyítékok kapcsán meg kell vizsgálnunk, az az, hogy a Biblián kívüli történelmi anyagok cáfolják vagy megerősítik az előbb vizsgált belső bizonyságtételt? Milyen forrásokat ismerünk, amik igazolják a Biblia pontosságát, megbízhatóságát és hitelességét?
- Őskeresztény írók
Először az Újszövetség állításainak korai keresztény megerősítésére fókuszálunk.
Eusebius az Egyháztörténet c. művében (III. 39), megörökítette Papiasnak (130) az írásait. Papiastól tudjuk, hogy Márk pontosan leírta mindazt, amiről Péter apostol említést tett neki, legyen szó Krisztus mondásairól vagy tetteiről. Irenaeus (180), Lyon püspöke, Polikarposznak, János apostol tanítványának tanítványa. A keresztény világban a négy evangélium olyan meghatározóvá vált, hogy Iréneusz elfogadottként és elismert tényként utalhatott rájuk. Római Kelemen (95) szintén megbízható forrásnak tekintette a Szentírást. Ignatius (70-110) ismerte az összes apostolt és Polikarposznak, János apostol tanítványának a tanítványa volt. Hitelt adott a Szentírásnak, hitét a Biblia fontosságára alapozta. Polikarposz (70-156) János tanítványa volt, 86 éves korában vállalta a vértanúhalált Jézus és a Szentírás iránti hajthatatlan odaadása miatt.
- A korai nem keresztény történetírás
Persze szkeptikusként feltehetjük, hogy minden eddigi tanú valamilyen formában érdekelt a kereszténységben. Kritikusok általában megjegyzik, hogy nem keresztény források nem erősítik meg a bibliai feljegyzéseket. Ezzel azonban van egy probléma: az az ellenvetés, ami szerint az írások elfogultak, így a tanúk nem lehetnek megbízhatók, hiszen közel álltok ahhoz akiről tanúskodtak, egy hamis felvetés. Gondoljunk csak bele: a holokauszt túlélői közel voltak azokhoz az eseményekhez, amelyekről beszámoltak. Éppen emiatt tudjuk pontosan, hogy mi történt: ott voltak és velük történtek meg az események. Ha valaki kizárja az újszövetségi tanúkat csak azért, mert közel voltak az általuk leírt eseményekhez, akkor vesse el a holokauszttúlélők vallomásait, a normandiai partraszállást vagy a vietnami háborút átélt túlélők beszámolóit is. Mivel az újszövetségi tanúk voltak Jézus egyedüli kortárs szemtanúi, hiba a nem keresztény világi forrásokra irányítani a figyelmet, azonban rá kell mutatnunk, hogy milyen bizonyítékokat gyűjthetünk össze Jézus mellett az Újszövetségen kívüli forrásokból.
Tacitus (227): Őt tartják az ókori világ legpontosabb történészének. ezt írja:
“Azért, hogy a róla szóló pletykát [t. i., hogy ő gyújtatta fel Rómát] elnyomja, Néró hamis vádat emelt, és a legkegyetlenebb kínzásokkal büntetett keresztényeknek hívott, és gaztetteik miatt gyűlölt személyeket. Krisztust, akitől a nevüket kapták, Pontius Pilátus júdeai helytartó ítélte halálra, Tiberius császár uralmának idején; ez az ártalmas babona azonban, amelyet rövid időre sikerült elnyomni, ismét kitört, és nemcsak Júdeában, ahonnan ez a gonoszság ered, hanem Róma városában is, ahol minden, ami szörnyű és szégyenletes a világon, összegyűl és otthonra talál.”(Annales, XV,44)
A Tacitus által említett ártalmas babona valószínűleg Jézus feltámadására utal.
Suetonius (69-130): Suetonius megerősítette az ApCsel 18:2 azon feljegyzését, miszerint Claudius Kr. u. 49-ben elrendelte, hogy minden zsidó távozzon Rómából.
“A zsidókat, akik Chrestus bujtogatására szüntelenül zavarogtak, [Claudius] kiűzte Rómából.” (A Caesarok élete; Claudius élete, XXV,4) “…büntetést szabtak ki a keresztényekre, akik egy szokatlan és ártalmas babona rabjai” (Néró élete, 16)
Josephus Flavius (37-100): Josephus egy vitatott szöveg részben röviden ír Jézusról és küldetéséről.
A zsidók története, XVIII, 3: “Ebben az időben élt Jézus, ez a bölcs ember, ha ugyan szabad őt embernek neveznünk. Ugyanis csodákat művelt és tanította az embereket, akik szívesen hallgatják az igazságot és sok zsidót és sok görögöt megnyert. Ő volt a Krisztus. És ámbár főembereinek följelentésére Pilátus keresztre feszítette, most is hívek maradtak hozzá azok, akik szerették. Mert harmadnapra feltámadt és megjelent közöttük, mint ahogy Istentől küldött próféták ezt és sok más csodálatos dolgot előre megjövendöltek felőle. S még ma is megvan a keresztények felekezete, amely róla vette nevét.”
Ennek a szakasznak a Krisztusról szóló gondolatait sokan betoldásnak tartják, azonban a szövegek összes fennmaradt másolatában megtalálható. Azonban lehet, hogy a „ha szabad őt embernek neveznünk” kifejezés talán annak a jele, hogy a szöveg hiteles, de Josephus gúnyosan utalt a keresztények azon meggyőződésére, hogy Jézus az Isten fia.
Josephus megerősíti még Jakabnak, Jézus testvérének létezését, Keresztelő Jánost és az újszövetségi kánon korai kialakulását.
Ifjabb Plinius (61-113): idézete egyértelműen bizonyítja, hogy a keresztények régtől fogva Istenként imádták Jézus Krisztust.
„A jelentések szerint azonban az a legnagyobb vétkük vagy eltévelyedésük, hogy bizonyos meghatározott napon hajnalhasadta előtt összegyülekeznek, és váltakozva karban énekelnek az istennek hitt Krisztus tiszteletére, és esküvel kötelezik magukat, nem ám valami gaztettre, hanem arra, hogy nem lopnak, nem rabolnak, nem követnek el házasságtörést, nem szegik meg esküjüket, a rájuk bízott letét kiadását felszólítás esetén nem tagadják meg. Ennek végeztével rendszerint szétszélednek; majd ismét összejönnek, hogy közösen fogyasszák el közönséges és ártalmatlan lakomájukat;” Levelek (96)
Talmud: Ez a szakasz megerősíti a keresztrefeszítés tényét és időpontját, valamint a vallási vezetők azon szándékát, hogy megölik Jézust.
“Pészach előestéjén végezték ki Jézust, 40 napig kiáltott így előtte a kikiáltó: ‘Jézust, a názáretit megkövezésre ítélték, mert varázslást művelt, Izráelt elcsábította és hűtlenné tette Istenhez. Aki azonban mentő körülményt tud a számára, jöjjön, mondja el’. De nem találtak mentő körülményt, és 40 napi várakozás után Peszách előestéjén kivégezték.” (Szanhedrin 43/a)
Lucián (120): Lucián megerősíti, hogy a keresztények imádták Jézust, aki új tanításokat terjesztett Palesztinában. E tanítások miatt feszítettek keresztre. Annak ellenére, hogy Lucian az egyház egyik leghangosabb bírálója volt, az Újszövetségen kívülről tőle származik a Jézusra és az őskereszténységre vonatkozó egyik legértékesebb beszámoló.
“A keresztények, mint tudod, a mai napig egy embert imádnak – egy különleges személyiséget, aki bevezette szokatlan szertartásaikat, és ezért keresztre feszítették. … Látod, e félrevezetett teremtmények azzal az általános meggyőződéssel kezdik, hogy örökre halhatatlanok, ami megmagyarázza a halál iránti megvetésüket és önkéntes odaadásukat, amely annyira gyakori közöttük. Aztán eredeti törvényadójuk még azt is belevéste az elméjükbe, hogy áttérésük pillanatától kezdve egymás testvérei. És megtagadják Görögország isteneit, és a keresztre feszített bölcset imádják.” (Peregrinus halála, 11-13)
- Régészeti bizonyítékok
„Határozottan kijelenthetjük, hogy mindeddig nem történt olyan régészeti felfedezés, amely a Biblia bármely részét megcáfolta volna. A Biblia szinte hihetetlenül pontos történelmi emlék, különösen amikor régészeti leletek is megerősítik.” (Nelson Glueck)
Az alábbiakban szeretnék a legfontosabb régészeti bizonyítékok közül néhányat felsorolni, de ez a lista természetesen nem teljeskörű.
A Názáreti rendelet: 1878-ban találtak egy kőtáblát Názáretben ami Claudius császár rendeletet tartalmazta. A rendelet szerint aki megbolygatja sírokat vagy kiássa, illetve elviszi a holttestet, azt halálra kell ítélni. Más feliratok bírságot helyeztek kilátásba azonban halálbüntetést egyik sem, a sírok megbolygatásáért. A legvalószínűbb magyarázat, hogy miután Claudius értesült Jézus üres sírjáról, elhatározta, hogy elejét veszi az ilyen hírek terjedésének. Bizonyítéka ez annak, hogy az emberek meg voltak győződve arról, hogy Jézus feltámadt a halottak közül.[8]
A Pilátus-felirat: ez egy latin nyelvű feliratot tartalmazó kőtábla, ami négy sorból állt és ebből hármat részben el tudtak olvasni a régészek. Ezek így hangzanak: Tiberius, Poncius Pilátus, Júdea prefektusa. Ez a felirat az egyetlen régészeti bizonyíték, amelyik Pilátus nevét és rangját is tartalmazza, és rávilágít arra, hogy hivatali idejének nagyrészében rendelkezett prefektusi címmel. Tacitus és Josephus prokurátornak nevezte Pilátust. Az Újszövetség a mindkét címet magában foglaló helytartó szóval utal rá.[9]
Gabbata: Nemrég fölfedeztek egy udvart, amely az Antonius-erődnek, a jeruzsálemi római helyőrség parancsnokságának az udvara volt. Ez az udvar volt az, ahol Pilátus Jézus ügyét tárgyalta.[10]
Bethesda: a Bethesda nevű medencét, amit csak az Újszövetség említ, ma már meglehetős bizonyossággal elhelyezhetjük a Krisztus utáni első századi óváros északkeleti részén. Az 1888-as ásatások során bukkantak nyomaira.[11]
„Fokozatosan alaptalanná vált az a Bibliával szembeni mértéktelen szkepticizmus amely a történettudomány bizonyos irányzatait jellemezte a 18-19. században, és amelynek egyes elemei időnként még ma is felbukkannak. Egyik felfedezés a másik után erősítette meg számtalan részlet pontosságát és segítette elő a Bibliának, mint történelmi forrásnak az elismerését.” (W. F. Albright)
IV. Összegzés
Bár a fenti írás a teljesség igénye nélkül született a kutatók régészeti leletek és a kéziratok alapján kijelenthetjük, hogyha valaki a Bibliát megbízhatatlan műként elveti akkor ugyan ezt kell tennie szinte minden ókori művel. Rengetegen szeretnék más mércével mérni a Bibliát a többi ókori könyvnél, pedig mindkettőt ugyanolyan próbának kell alávetni. A Biblia hitelt érdemlő és történelmi szempontból megbízható mű.
[1] Bruce M. Metzger és Bart D. Ehrman, Az Újszövetség szövege, Harmat, 2008, 71.
[2] Martin L. West, Studies in the Text and Transmission of the Iliad (München: K. G. Saur, 2001), 86.
[3] Frederic Kenyon, Handbook to the Textual Criticism of the New Testament, Macmillan,4.
[4] F. F. Bruce, Az Újszövetség megbízhatósága, Evangéliumi Kiadó, 16-17.
[5] Metzger, i.m., 72-105.
[6] Metzger, i.m., 107-133.
[7] Metzger, i.m., 136.
[8] Norman Geisler, Baker Encyclopedia of Christian Apologetics, Baker, 1998, 48.
[9] David Dockery, Foundations for biblical Interpretation, Nashville, 1994, 361.
[10] W. F. Albright, The Archeology of palestine, Penguin Books, 1960, 141.
[11] Carl Henry, Revelation and the Bible, Baker, 1969, 329.
