Az élet legnagyobb kérdései közé tartoznak azok, amiket szinte minden ember feltesz magának: miért vagyunk ezen a világon? Mi az életünk értelme? Van-e bármi jelentősége annak, amit teszünk?
Keresztényként azt mondhatjuk, hogy ha Isten nem létezik, nem élünk örökké, nem számít mit teszünk vagy hogyan élünk, ugyanis az életünknek nem lehet objektív célja, értelme vagy értéke, csak várjuk az elkerülhetetlen halált.
Ahogyan Bertrand Russell, a 20. század egyik legnagyobb ateista filozófusa fogalmazott: a kétségbeesés szilárd talajára kell építenünk az életünket. Ugyanis ha Isten nem létezik, akkor az ateisták által kínált lehetőség az, hogy szembenézünk az élet abszurditásával. Csak akkor sikerülhet megbirkóznunk az élettel, ha felismerjük, hogy a világ egy szörnyű hely. Albert Camus mondta azt, hogy őszintén fel kell ismernünk az élet abszurditását, majd ezek után egymás iránti szeretetben kell élnünk. Ez azonban következetlen világkép.
Francis Schaeffer szerint a modern ember kétszintes univerzumban él. Az alsó szinten van a véges világ, Isten nélkül, és itt, ahogyan a következetes ateista filozófusok is megfogalmazták, az élet abszurd. A felső szinten találjuk az élet értelmét, értékét és célját. A modern ember az alsó szinten él, mert azt hiszi, nincs Isten, de nem lehet boldog, hiszen az élete abszurd, ezért folyamatosan felmegy a felső szintre, a hit szintjére, és onnan vesz értelmet, értéket és célt az életének, annak ellenére, hogy ehhez nincs joga, hiszen nem hisz Isten létében.
Isten és az örök élet nélkül az életünknek ugyanis nincs értelme.
Az univerzumunk ugyanis egyszer elpusztul és semmivé lesz – nincs különbség aközt, hogy létezik-e vagy sem. Az emberi fajunk is el fog tűnni, így nincs különbség aközt, hogy létezünk-e vagy sem. Nem vagyunk különbek a patkányoknál vagy a szúnyogoknál: ugyanaz igaz azokra, akik az emberiség előremozdításán fáradoznak: tudósok, diplomaták, a jó emberek – mind semmivé lesznek – ez a modern ember átka, ahogyan azt az őszinte és következetes ateisták, mint Sartre, Beckett vagy Camus is elismerték. Sartre konkrétan azt mondta, úgy kell tennünk, mintha lenne oka az univerzumnak.
A lényeg a következő: ha Isten nem létezik, akkor az élet objektíve értelmetlen; de az ember nem élhet ateistaként következetesen és boldogan, tudva, hogy az élet értelmetlen; tehát annak érdekében, hogy boldog legyen, úgy tesz, mintha az életnek lenne értelme, mintha valami okból lennénk itt a földön, az univerzumban. De ez természetesen teljesen következetlen hozzáállás – mert Isten nélkül az embernek és a világegyetemnek nincs valódi jelentősége.
De nemcsak értelme nincs az életünknek Isten és az örök élet nélkül, hanem objektív értéke sem.
Ez nem azt jelenti, hogy az ateisták ne lehetnének jó emberek, hanem azt, hogy ha Isten nem létezik, nincs objektív alapja az erkölcsiségünknek – tehát nincs objektív alapunk arra, hogy bármilyen tettet jónak vagy rossznak lássunk – és innentől az erkölcs pusztán ízlés kérdése lesz.
Persze talán mind elfogadjuk azt, hogy jó dolog megetetni az éhező gyermeket és rossz halálra kínozni egy csecsemőt. De ha Isten nem létezik, akkor ezek pusztán társadalmi konvenciókon vagy az evolúciós véletlenen nyugszanak.
Ha társadalmi megegyezésen alapulnak az erkölcseink, akkor ebből az következik, hogy a rasszizmus, a kegyetlenség, vagy az antiszemitizmus valójában nem ”rossz”, pusztán népszerűtlen elképzelések és tettek.
Az erőszak és a vérfertőzés evolúciós szempontból, tehát sem biológiailag, sem társadalmi szempontból nem előnyös, ezért tabuvá és kerülendővé váltak az emberiség számára, azonban ez semmit nem mond el arról, hogy az erőszak és a vérfertőzés a szó erkölcsi értelmében lenne-e „rossz”. Az, aki erőszakot vagy vérfertőzést követ el, ilyen szempontból ugyanaz a kategória, mint aki az ebédlőasztalnál hangosan csámcsog vagy büfög: illetlenül viselkedik.
Persze mondhatnánk azt, hogy ha egy tett az ember/emberiség jólétéhez vezet, akkor objektíve jónak számít. De mi oka lenne az embernek morálisan bármilyen más faj fölé helyeznie magát? Miért lennénk többek, miért számít inkább az emberiség jóléte, mint a szúnyogok vagy a csimpánzok jóléte? Mi jogunk van arra, hogy kiemelten kezeljük az emberi fajt velük szemben? Az evolúció ilyesféle megközelítése „fajizmushoz” vezet.
És ki dönti el, hogy mi járul hozzá az emberiség jólétéhez? Margaret Sanger aktivista például azt javasolta, hogy a szegény embereket sterilizálják, mert ez vezet az emberiség jólétéhet.
Bertrand Russell ateistaként elismerte, hogy nem élhet úgy, mintha az etikai értékek csupán a személyes ízlés kérdései, tehát szubjektívek lennének, és emiatt „hihetetlennek” látja a saját nézeteit. “Nem tudom a megoldást” – vallotta be.
A lényeg az, hogy ha nincs Isten, akkor az objektív jó és rossz nem létezhet. Ahogy Dosztojevszkij mondta: “Minden megengedett.” De Dosztojevszkij azt is felmutatta, hogy az ember nem élhet így. Nem élhet úgy, mintha minden rendben lenne, mintha rendben lehhe az, ha a katonák ártatlan gyermekeket vágnak le. Nem élhet úgy, mintha rendben lenne az, hogy az olyan a diktátorok, mint például Pol Pot, saját honfitársaik millióit semmisítik meg.
De gondoljunk a koncentrációs táborok szörnyűségeire: mintha a tízparancsolat fordítottja lett volna érvényben. De ha Isten nem létezik, akkor bizonyos értelemben a világ az Auschwitz: nincs abszolút jó és rossz; minden dolog megengedett. De egyetlen ateista vagy agnosztikus sem élhet következetesen egy ilyen felfogással.
A második probléma az, hogy ha Isten nem létezik, és nincs halhatatlanság, akkor az emberek minden gonosz cselekedete büntetlenül marad, és a jó emberek minden áldozata jutalom nélkül marad. Richard Wurmbrand számolt be egyszer arról, hogy milyen volt a kommunizmus alatt börtönben sínylődnie és milyen volt, mikor az ateisták a hitéért kínozták.
Azt vallotta, hogy az ateizmus kegyetlenségét lehetetlen feldolgozni, ha az ember nem bízik a jó jutalmában vagy a gonosz büntetésében. Az emberben levő gonoszság mélységét ugyanis nem korlátozza semmi. Wurmbrand kommunista kínzói gyakran hangoztatták: „Nincs Isten, nincs jövő, nincs büntetés a gonoszért. Meg tudjuk tenni, amit akarunk.” Hallottam, hogy egy kínzó még azt mondja: “Köszönöm Istennek, akiben nem hiszek azt, hogy megélhettem ezt az órát, amikor is minden szívemben lakozó gonoszságot kifejezhetek.”
De ha Isten nem létezik nemcsak értelme vagy objektív értéke nincs az életünknek, hanem célja sem.
Ugyanis ha Isten nem létezik, akkor a halálunk után egyszerűen megszűnünk létezni, nem lesz semmi. Tehát az, hogy valaki az életét kedvesen, segítőkészen és nagylelkűen éli, míg a másik ember erőszakosan és önző módon, nem számít, hiszen mindkét esetben ugyanaz a végeredmény: a semmi. Hogyan lehetne tehát az életüknek objektív célja? Persze lehet, hogy valaki számára cél felfedezni a rák ellenszerét, vagy kórházban, idősotthonban segíteni a másikon, de ha az ateizmus igaz, akkor nem lehet következetesen megmagyarázni, hogy miért lenne ez jobb cél, mint másokat megrövidítve meggazdagodva élni a rövid életünket.
Ugyanis az univerzum halálával minden semmivé lesz.
Tehát minden ateistának választania kell: vagy boldog vagy következetes életet él. Hirdethetik magukról az ateisták, hogy ateisták, de ahogyan Russell, Sartre vagy Camus példájából látszik, képtelenek úgy élni, mint egy ateista.
Ha azonban a kereszténység igaz, akkor az életünk nem ér véget a földi halálunkkor, valamint Isten az abszolút, végső mércéje a jóságnak. Isten szeret bennünket, ismer bennünket és okkal teremtett bennünket,így az életünknek van objektív értelme, értéke és célja. Ezért lehetünk mi, keresztények következetesek és boldogok egyszerre, míg az ateisták ezt nem tudják megtenni.
