A teremtéstörténet és a bűneset körüli egyik kardinális kérdés az, hogy hogyan kapcsolódik össze a halál és pusztulás Ádám és Éva engedetlenségével, a bűnesettel. Általában a fiatal földet képviselők álláspontja áll szemben egyrészt a tudományos, másrészt a konkordista, az irodalmi keretelméletet, a rés-elméletet és egyéb megközelítést valló teológusokkal szemben. (A Genezis értelmezési lehetőségeiről IDE KATTINTVA találsz videót). A következőkben azt szeretném megvizsgálni, hogy mit tanít a Biblia az állati halállal kapcsolatban: vajon a bűneset (Genezis 3) előtt az állatok világa is mentes volt minden szenvedésről és haláltól, vagy a ragadozók vadászata és az állatok halála a teremtett világ „igen jó” részéhez tartozik?
Mindenek előtt szeretném leszögezni azt, hogy a keresztény gondolkodásunk szempontjából a legfontosabb az igazság keresése és az, hogy engedjük meg magunknak és másoknak is a tévedés lehetőségét. Ha Isten igéje alapján valaki jobbra tanít bennünket, akkor engedjünk annak a tanításnak, viszont ha nem találtuk meggyőzőnek a gondolatait, akkor se tegyük ezeket a kérdéseket elsődleges kérdésekké, tehát ne válasszanak el bennünket, keresztényeket egymástól. Nem arra lettünk ugyanis elhívva, hogy óvodás kifestők történeteihez ragaszkodjunk foggal körömmel, de arra sem, hogy teológiai szakkönyvek általunk jobban kedvelt irányához. Nekünk Istenhez és az igéhez kell hűnek lennünk.
„Látta Isten, hogy ez jó”
Mielőtt a konkrét igehelyekre rátérnék, szeretném azt a fogalmat megvizsgálni, amely ha nem is kerül elő mindig explicite az állati halál kérdése kapcsán, de tudat alatt midig ott lebeg, ez pedig Isten „jó”, illetve „igen jó” teremtése.
Ez héberül a טֽוֹב (tób) (“jó”) kifejezés aminek tucatnyi jelentése és sokféleképpen értelmezték. Sokan úgy gondolják, hogy ahhoz, hogy a világot jónak nevezhessük, nem lehet szenvedés, fájdalom, halál és ragadozó életmód – mindennek tisztának és tökéletesnek kell lennie.
Ebből a szemszögből úgy tűnhet, hogy a “jó” fogalma határvonalat húz a bűneset előtti és bűneset utáni világ közé, a konklúzió pedig az lesz, hogy minden ami negatív tapasztalat a mi mostani világunkban, nem létezhetett az eredeti világban. A fogalom pontos megértéshez azonban jó az Ószövetség egészét figyelembe kell vennünk. Rengeteg megerősítést találunk arról, hogy Isten jó (pl. 1Krón 16:34; 2Krón 7:3; Zsolt 25:8). Isten természetesen jó és tökéletes. Ugyancsak sok helyen azt találjuk, hogy a jó a rosszal és gonosszal szembeállítva jelenik meg (pl. Jób 30:26; Zsolt 4:6), azonban ezeken a helyeken nem a tökéleteséget jelöli.
A „jó” mibenlétét azonban úgy is kutathatjuk, hogy rákérdezünk arra, Isten számára mit jelent a nem jó. A Genezis 2:18-ban azt olvassuk, hogy “nem jó az embernek egyedül lenni”. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ember egyedülléte azt jelenti, hogy a rendezett rendszer működése nem tökéletes. A rendelkezésünkre álló szemantikai kategóriák alapján John Walton az javasolja, hogy a “jó” egy olyan állapotra utal, amelyben valami optimálisan, a rendeltetésének megfelelően működik, ahogy az egy megtervezett rendszerben elvárható – azaz úgy funkcionál, ahogy Isten szándékai megkívánják. Jól illusztrálhatja ezt a repülés. Amikor a pilóták felszállásra és repülésre készülnek, van egy listájuk, ami alapján meggyőződnek róla, hogy minden rendben működik és amin felszállás előtt végig kell menniük. Ez alapján látják, hogy minden műszer megfelelő, minden szükséges dolog a fedélzeten van. Képzeljük el őket, ahogy végigmennek ezen a listán és kipipálják a tételeket: “rendben, rendben, rendben”. Végül úgy látják, minden készen áll a felszállásra. Úgy vélem, Isten valami hasonlót tesz a Genezis 1 esetén – megbizonyosodik afelől, hogy minden rendben és a helyén van és ez a „jó”. Ez viszont nem jelenti azt, hogy „tökéletes” vagy mentes a haláltól.[1]
Genezis 1:29-30 és 9:1-4
A fiatal földet és az állati halhatatlanságot képviselők szerint az első bibliai igehely, ami alátámasztja az álláspontjukat, a Genezisben, a teremtés könyvében található, és arra hivatkoznak, hogy a bűneset előtt Isten pusztán növényeket adott eledelül az állatoknak és az embereknek, illetve az özönvíz után engedélyezte azt, hogy az emberek állati húst is fogyasszanak, addig mindenki vegetáriánus volt („minden ami él és mozog legyen a ti eledeletek.”).
Először is az első szakasz, amiben azt olvassuk, hogy „Nektek adok minden maghozó növényt az egész föld színén, és minden fát, amelynek maghozó gyümölcse van: legyen mindez a ti eledeletek! Minden földi állatnak, az ég minden madarának és minden földi csúszómászónak pedig, amelyben élet van, eledelül adok minden zöld növényt.” Pusztán egy pozitív állítást tesz, nincs benne kizárás, nem mondja Isten azt, hogy kizárólag növényeket ehetnek és nem tiltja azt, hogy állati húst fogyasszanak. Meredith G. Kline szerint Isten itt nem az emberi étkezési szokásokat határozta meg, hanem előkészítette a színpadot a jó és a rossz tudásának fájához és az ahhoz kapcsolódó tiltáshoz (Genezis 2: 16-17).[2]
Továbbá Isten a teremtéskor azt a feladatot adta az embernek, hogy „uralkodjon” a világon és „hajtsa uralma alá a földet.” Márpedig ezek a kifejezések erős és erőszakos cselekedeteket foglalnak magukban. A „hajtsátok uralmatok alá” héber kifejezése (כבש) tizenháromszor fordul fordul elő az Ószövetségben: 6x háborús hódítás (Num 32:22), 5x „leigázás” (2Krón 28:10), 1x Eszter 7, 1x lábbal taposás (Mikeás 7:19)
A másik kifejezés, az „uralkodni” (רדה) – Joshua van Ee szerint csak akkor jelent emberek feletti uralkodást, ha az elnyomással vagy igazságtalansággal is jár. (Ézs 41:2, Bír 14:9, Lev 25:43) – tehát az állatok számára a végkimenetel nem kedves. Engedélyt adott Isten, hogy az állatokat „használjuk”. Ez Isten számára rendben van. Használhatjuk őket háziállatként, a vadállatokat pedig élelemként.[3]
Az özönvíz utáni parancsok és történések pedig, ahol állítólag Isten először adott engedélyt az állatok elfogyasztására, erős párhuzamokat vonultat fel a teremtés utáni történésekkel. Például ugyanúgy „szaporodni és sokasodni” kell, mint a teremtéskor (Gen1:26). Az, hogy ezek a parancsok Noénak szóltak, aki Ádám után az emberiség második képviselőjeként jelenik meg a történetben, szintén megerősíti azt, hogy már az első esetben, a bűneset előtt az embernek adott mandátumok közt is ott volt az állatok elfogyasztásának lehetősége.
Végül az is kérdéses, hogy a Noénak adott engedély („minden ami él és mozog legyen a ti eledeletek”) az első eset, ahol állati fogyasztás történhet a Bibliában, hiszen állatáldozatokat mutattak már be az özönvíz előtt is. Ábel, Ádám és Éva fia pásztor volt és áldozatot mutatott be Istennek. Érdekes megfigyelni továbbá, hogy a „minden ami él”, illetve a „csúszómászók” és a „tenger minden halai” említése Noé esetében inkább arra utal, hogy azon tisztátalan állatok elfogyasztásának tiltása lett az özönvíz után feloldva, amiket a bárkában nem ehettek meg.
Ézsaiás 11:6-9 és 65:25
A következő szakasz két jól ismert ézsaiási prófécia, melyekben azt látjuk, hogy az Új Teremtéskor az addig ragadozó állatok (medve, oroszlán, farkas stb.) békésen élnek és növényevők lesznek. Erre hivatkozva szokták kijelenteni azt, hogy ez az állapot a bukás előtti állapotba való visszatérés, az édeni körülmények lefestése, tehát a bűneset előtt is hasonló körülmények uralkodtak a Földön.
Két probléma is fennáll ezzel a nézettel kapcsolatban. Először is hiba lenne feltételezni, hogy az Új Teremtés állapota ugyanolyan lesz majd, mint az első teremtésé a bűneset előtt. A Genezis „nagyon jó” teremtése számos olyan elemet tartalmaz, melyre az ókori ember „kaotikusként” és „rosszként” tekintett: (tenger, sötétség, kígyó stb.) ezeket mind tartalmazta a „nagyon jó” teremtés. A Jelenések 21-22, Új Teremtésről szóló leírásában azonban már nem létezik a sötétség és a tenger. Továbbá az „igen jó” teremtésben, a bűneset előtt ott van a kígyó, a gonosz, a Sátán, ez viszont szintén hiányozni fog, csakúgy, mint a jó és a rossz tudásának fája. Végül nem kell már uralom alá hajtanunk és uralkodnunk, ellentétben az első teremtéssel, illetve az emberek nem fognak szülni, így pedig mindezeket összegezve elmondhatjuk, hogy nem lehet az új ég és új Föld teremtését az első teremtéssel párhuzamba hozni.
A másik probléma ezzel a megközelítéssel a protestáns antropológiában gyökerezik. Gerhardus Voos szerint „amit a második Ádámban öröklünk, az nem korlátozódik arra, amit az első Ádámban elveszítettünk: ez sokkal inkább annak a felismerése lesz, hogy mit érhetett volna el az első Ádám számunkra, ha nem bukik el és megerősödik az [bukás előtti] állapotában.”[4] Ez látható az ember, református teológia szerinti 4 állapotán keresztül is:
- Az ártatlanság állapota, amit el lehet veszíteni.
- A bűn és az ítélet állapota, Ádámban.
- A kegyelem állapota.
- A megdicsőülés állapota.
Értelemszerűen a 3. állapotunkat nem veszíthetjük el, mert Krisztus az, aki megszerezte és biztosította azt nekünk azzal, hogy kiengesztelt bennünket az Atyával. És itt jön a lényeg: ha a 3. állapotunk feljebbvaló és nagyobb, mint az 1., akkor a 4. állapotunk, ami a teljes testünk megdicsőülésével jár, még inkább nagyobb, mint amilyennek eredetileg lettünk teremtve. Ez a két állapot (3. és 4.) az, amit Ádám elérhetett volna, ha nem szegi meg az Istennel kötött szövetséget – de nem ebbe az állapotokba lett teremtve.
Így tehát elmondhatjuk, hogy az ézsaiási szakasz nem alkalmas arra, hogy alátámassza azt a nézetet, miszerint a bűneset előtt nem történt állati halál. Van azonban két újszövetségi szakasz, mely a téma kapcsán a fiatal földet képviselők hivatkozási alapja.
Róma 5:12-14
Azoknak, akik tagadják a bűneset előtti állati halált, két dolgot kell feltételezniük a páli gondolatok kapcsán. Először is azt, hogy az itt említett halál a biológiai halálra vonatkozik, másodszor, hogy a szövegben szereplő „világ” (kozmosz) a teljes teremtett világra vonatkozik.
Először tehát azt kell megvizsgálnunk, hogy milyen „halál”-ról beszél Pál? Az egyértelmű mindenki számára, hogy a Biblia nem kizárólag biológiai halált ért „halál” alatt, hanem lelkit is (például Jézus halottnak titulálja a farizeusokat, pedig még élnek). A fenti vizsgált szakasz közvetlen kontextusában, a 21. versben a halál áll az örök élettel van párhuzamba hozva, ami viszont nem biológiai élet (hiszen a keresztényeknek már most „örök élete van”). Ha Ádám engedetlensége fizikai halált okozott volna, és erre utalna itt Pál, akkor Krisztus engedelmessége a biológiai halál végét kellene elhozza, azonban ezt nem tette meg, hiszen mind meghalunk, még mi hívők is. Továbbá a Róma 6-8. fejezetek teszik egyértelművé, milyen halálra utal Pál, ugyanis ezeken a helyeken a lelki és nem a fizikai halálról beszél. A bűnös emberiség lelkileg halott, bár biológiailag élnek. A keresztények meghaltak a bűnnek, a törvénynek stb., a Lélek által pedig új életet nyernek.
Persze Pál szerint a halál Isten emberi bűn miatti büntetése és ítélete. Ő maga is a Genezis 2-3-ra, Ádám és Éva bűnére utal ebben a szakaszban, ahol először is Isten fenyegetését olvashatjuk („azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz” Gen 2:17). Persze tudjuk, hogy Ádám és Éva biológiai értelemben nem haltak meg, miután szakítottak a fáról, a büntetésük a lelki halál lett, az Istentől való elszakítottság, melyet csak hit útján lehet visszanyerni. Itt érdemes megemlíteni, hogy az élet fájától elzárás, mint büntetés (Genezis 3:22) jelzi azt is, hogy az ember testileg teremtettségénél fogva nem volt halhatatlan, hiszen az örök életük a fához volt kötve – amiről viszont az állatok nem ettek. Ezi is erősíti azt, hogy az állatok (sem) nem voltak halhatatlannak teremtve. Láthatjuk tehát, hogy a közvetlen kontextus és a bűneset története alapján Pál itt nem a fizikai, hanem a lelki halálról beszél.
A másik kifejezés, amit a páli szakasz kapcsán vizsgálnunk kell, az „a világ” (κοσμος) (kozmosz), ahová betört a halál a bűn által. A fiatal földesek, akik tagadják a bűneset előtti halált, az itt álló „világ” kifejezést a teljes teremtett világra, tehát az egész természetre, nem csak az ember birodalmára kell, hogy vonatkoztassák. A kérdés, hogy mire utalt itt Pál? A 13. versben azt olvassuk: „Mert a törvényig is volt bűn a világban, bár a bűn nem róható fel, ha nincs törvény.” Bűn viszont, pont emiatt, nem lehet a nem-emberi világban (a Bibliában a bűn kifejezetten és kizárólag csak az emberek (és egyes nem evilági lények) tetteire vonatkozik, az állatokra vagy növényekre nem). Így valószínűbb, hogy Pál az „emberek”-et érti a „világ” alatt, ahogyan azt a Biblia egyéb helyein olvashatjuk is, gondoljunk a János 3:16-ra: „Mert úgy szerette Isten a világot”. Itt a „κοσμος” (kozmosz) kifejezést (most eltekintve az egyes kálvinista és a többi értelmezés közti feszültségtől) az emberi világra értjük, az emberiségre vagy az emberiség eleve elrendelt tagjaira. Elmondhatjuk tehát azt, hogy Pál a vizsgált szakasz 12. versének második felében található „minden ember” szinonímájaként használja a „világ” kifejezést a mondat első felében.
Pál azon kijelentése tehát, hogy „egy ember által jött be a bűn a világba” nem arra utal, hogy a halál Ádám bűne miatt jelent meg a növényi vagy állati világban, hanem arra, hogy a bűn, tehát Ádám szövetségszegésének következménye, az Istentől való lelki elszakítottság (és így a lelki halál) Ádám bukásakor jelent meg az emberek világában.
Róma 8:18-21
A másik újszövetségi szakasz a kérdéssel kapcsolatban a Róma 8:18-21, miszerint a teremtett világ „hiábavalóságnak” van alávetve, mint ami a bukás utáni átok eredménye (Gen 3:16-19). Azok, akik tagadják a bűneset előtti állati halált úgy gondolják, hogy azok az állatok, amik most ragadozók, és azok melyek a zsákmányaik, illetve a haláluk és szenvedésük a bűneset „átkai” következményeként jelentek meg a világban.
Az nyilvánvaló, hogy Pál itt, az előző szakasszal ellentétben a teremtett világ nem a kizárólag emberi területéről beszél, tehát arról a szféráról, melybe az állatok és a növények is beletartoznak, ezt mutatja az is, hogy a tágabb értelmű „κοσμος” (kozmosz) helyett a „κτίσις” (ktiszisz) kifejezést használja. Továbbá Pál itt különbséget tesz a romlás, melynek a teremtett világ van alávetve és azon romlás közt, melynek az Isten gyermekei tapasztalnak meg evilági szenvedéseik közepette. Mindkettőtől megszabadul majd a világ az idők végén.
Meredith G. Kline amellett érvel, hogy a romlandóság szolgálata, melynek a teremtett világ alá van vetve, és amitől sóvárogva várja a szabadulást, nem más, mint az, hogy a világunk jelenleg az emberiség tömegsírjaként szolgál. Kline szerint Pál egy ézsaiási próféciára hivatkozik, mely a holtak jövőbeli feltámadásáról szól:
Ézsaiás szerint a halottak feltámadása lesz a teremtett világ szabadulása abból a szolgálatból, melyben az emberiség temetőjeként funkcionál, és ezek után lesz a teremtés a megdicsőült szentek lakhelye.
Úgy gondolom tehát, hogy azok a szakaszok, melyeket a bűneset előtti állati halállal szemben igen gyakran emlegetnek, nem szolgálnak megfelelő alapul ennek a koncepciónak.
Mindezek mellett két szakaszt szeretnék kiemelni, melyek alapján viszont jogosan gondolhatjuk azt, hogy az állati halál Isten eredeti teremtésének része.
Zsoltárok 104:19-28
A 19. versben a teremtés 4. napjára utal a zsoltáros, amelyen Isten megteremtette az égitesteket. A Genezisben található leírásból tudjuk, hogy ezeknek a funkciója az, hogy az idő múlását, az évszakokat és az ünnepeket jelezzék az ember számára, azonban a zsoltárostól megismerjük egy újabb funkciójukat is, mely az állatokhoz kapcsolódik. A sötétségben előbújnak a ragadozók a rejtekhelyeikről és zsákmányt szednek, majd mikor feljön a nap, visszahúzódnak és pihennek. Így az ember számára a nappalok biztonságosabbak, kevésbé kell tartania a ragadozók támadásától, nyugodtabban vadászhat és utazhat.
A zsoltáros szerint az oroszlánok Istentől követelik az eledelt, aki a maga idejében ad nekik eledelt és javakkal lakatja jól őket. Ebben a szakaszban tehát azt látjuk, hogy a ragadozók zsákmánnyal való ellátása egy áldás Isten kezéből, nincs semmi, ami rossz lenne ebben a tettben, vagy bármi, ami miatt arra gondolhatnánk, hogy ez nem egy természetes és „jó” folyamat, hanem a bűn világba való betörésének következménye.
1Timóteus 4:1-5
Pál itt óvva inti Timóteusékat a zsidóskodóktól, akik a mózesi étkezési törvényeket és egyéb, extrabiblikus szokásokat (pl. cölibátus) akartak rákényszeríteni a pogányokra. Pál szerint ezek a kegyesség látszatát keltik, valójában azonban a megtévesztő lelkek ördögi tanításai, mégpedig azért, mert olyan dolgokat vetnek el, melyek Isten a mi élvezetünkre és javunkra teremtett. Pál itt a teremtésre hivatkozik, ezzel igazolja azt, hogy minden ételt megehetünk, mert „Mert Isten minden teremtménye jó, és semmi sem elvetendő, ha hálaadással élnek vele…”. Ha pedig a házasság az ember bűneset előtti, ártatlan állapotában adott isteni rendelet, és ezért nem lehet elvetni, akkor isteni engedély is kellett, hogy legyen a bűneset előtt arra, hogy az ember éljen „Isten minden teremtényével”.
Továbbá nincs okunk azt feltételezni, hogy az állati világban bármi megváltozott volna (a vegetáriánus felépítésű állatok húsevők lettek hirtelen), illetve a halál nélküli korlátlan szaporodás felborítaná a Föld ökoszisztémáját, végül az állati halál elengedhetetlen ahhoz, hogy a bolygónk jól működjön.
Úgy gondolom tehát, hogy a Biblia alapján nem valószínű álláspont az, hogy a bűneset előtt Isten teremtett világa „tökéletes” lett volna, mint ami minden haláltól mentes, illetve megalapozottan gondolhatjuk azt, hogy az állati halál Isten eredetileg is teremtett világának a része, nem valami olyan folyamat, mely Ádám és Éva bűnével került volna be a világba.
[1] John Walton: The Lost World of Adam and Eve, 5. propozíció
[2] Kline, Kingdom Prologue: Genesis Foundations for a Covenantal Worldview (Overland Park, KS: Two Age Press, 2000), pp. 54-56.
[3] https://escholarship.org/uc/item/0qm3n0mt pp. 199
[4] Geerhardus Vos, “The Doctrine of the Covenant in Reformed Theology,” in Redemptive History and Biblical Interpretation, ed. Richard B. Gaffin, Jr. (Phillipsburg, NJ: Presbyterian and Reformed, 1980), pp. 243.
[5] A cikk részben Lee Irons nyomán született https://reasons.org/explore/blogs/todays-new-reason-to-believe/read/tnrtb/2000/12/30/animal-death-before-the-fall-what-does-the-bible-say
