Alább Nagy Gergely,  2017. 06. 27-én megrendezett református-római katolikus hitvitán elhangzott nyitóbeszédének leiratát olvashatják. A teljes videó ITT megtekinthető.

Jó estét kívánok, szeretettel köszöntök mindenkit!

Az, hogy ma este itt vagyunk, remélhetőleg egy hosszú vitasorozat kezdete és azonnal, in medias res a közepébe is vágunk, hiszen a legfontosabb témát járjuk körül – a misét – , ami közvetlenül Krisztus áldozatához, az evangéliumhoz kapcsolódik.

Mivel tudjuk, hogy hatalmas téma ez, rettenetesen sok dologra ki lehetne térni, és nem lesz időnk mindenre, nem tudunk minden apró részletre megpróbáljak kitérni. Ezek miatt viszont rendkívül fontos, hogy figyeljenek, jegyzeteljenek és a vita után maguk is járjanak utána a felmerült kérdéseknek. Már a vitára készülve is megállapítottuk Péterrel, hogy a norma, a léc, amit Róma állított és amit ellenfelemnek át kell ugrania, rettentő magasan van. A római katolikus oldalnak kell meg védenie a misével kapcsolatban egyháza kijelentéseit, dogmáit. Ez az alkalom így nem arról fog szólni, hogy mit hisznek a kálvinisták, reformátusok, vagy mit hiszek személyesen én.

Szeretnék emlékeztetni mindenkit: Róma átokkal sújtja (anathema sit) és „sátáninak”[1] titulálja azt a tanítást, ami különbözik az övétől és „istentelen gonosz embereknek”[2]  nevezi azokat, akik nem hajtanak fejet tanításuknak. Ennélfogva, ha valaki azt az oldalt képviseli, mely kijelenti, hogy ezen tanításai tévedhetetlenek, nem változtak 2000 évig, akkor annál a védőnél rendkívül magasan lesz a léc.

Három felvetést szeretnénk ma este bemutatni önöknek:

  1. A Biblia nem tanítja a transzszubsztanciációt. Azonnal hozzátenném, hogy Isten képes lenne megtenni ezt, a kérdés azonban az: megköveteli-e Isten, hogy higgyünk abban, hogy meg is teszi? Ne felejtsük el: ha kiátkozol valakit, ha valamit de fide dogmaként határozol meg, akkor ez azt jelenti, hogy ragaszkodsz ahhoz, hogy igazságod az EGYETLEN igazság.
  2. Nem igaz, hogy a transzszubsztanciáció és a mise modern, rk dogmájáról „az Isten Egyháza mindig meg volt győződve”[3] és az sem, hogy tanították „összes elődeink, ahányan csak voltak Krisztus igaz Egyházában”[4]. Hangsúlyoznám: “MINDIG meg volt győződve” és “ÖSSZES elődeink tanították”. Elég konkrét és súlyos állítások.
  3. A harmadik és egyben legfontosabb: a dogma, miszerint a mise engesztelő áldozat, nemcsak Bibliátlan, hanem teljesen ellentmond Krisztus engesztelő áldozatának természetéről és hatásáról szóló bibliai tanításnak. Ez pedig olyan súlyos és komoly tévedés Róma részéről, hogy a római katolikus “evangélium” megszűnik Krisztus evangéliumának lenni.

Először is szeretnék felolvasni egy idézetet John O’Brientől, egy római katolikus paptól, hogy mindenki lássa, mit mond a katolikus teológia arról, ami a misében végbemegy. Ezt írja a Faith of Millions (Milliók hite) c. művében:

„Amikor a pap kimondja a konszekráció hatalmas szavait, felnyúl a mennyekbe, lehozza Krisztust a trónjáról és az oltáron helyezi el Őt, hogy újból felajánlja Őt az emberi bűnök áldozataként. Ez a hatalom nagyobb, mint a szenteké és az angyaloké, nagyobb, mint a szeráfoké és a kéruboké.

Valójában ez a hatalom (a papé) nagyobb, mint szűz Máriáé. Amíg az áldott szűz emberi közvetítő volt, aki által Krisztus egyszer öltött testet, addig a pap maga hozza le Krisztust a mennyekből, elhelyezi Őt az oltáron, az emberi bűnök örökös áldozataként. És nem csak egyszer, hanem ezerszer is! A pap szól, és íme! Krisztus az örökkévaló és mindenható Isten alázatos engedelmességgel hajtja meg a fejét a pap parancsára.

Miféle nagyszerű méltóság a keresztény pap hivatása, aki annyira kiváltságos, hogy Krisztus nagyköveteként és helyettes kormányzójaként viselkedik földön. Ő folytatja Krisztus létfontosságú szolgálatát. Krisztus tekintélyével tanítja a híveket, Krisztus erejével bocsát meg a vezeklő bűnösnek, ugyanazt az imádandó és bűnbocsánatot adó áldozatot ajánlja fel, mint amit Krisztus ajánlott fel a Golgotán. Nem csoda, hogy a kegyes írók szívesen használják a pap jelzőjeként: alter Christus. Mivel a pap valóban egy másik Krisztus és annak is kell lennie.”[5]

I. Transzszubsztanciáció

Először is a transzszubsztanciáció kérdésére szeretnék kitérni.

Maga a szó és tan az arisztotelészi filozófiában gyökerezik. A szubsztancia teszi azzá a dolgot, ami, az akcidencia pedig az anyag külső formáját és alakját határozza meg, így mindennek van akcidenciája és szubsztanciája. A transzszubsztanciáció csodájában az elemek szubsztanciája az, ami megváltozik, míg e folyamat során az akcidenciák ugyanazok maradnak. A transzszubsztanciáció (melyet dogmaként tanít a tridenti zsinat), a misének, mint engesztelő-áldozatnak az alapja – hiszen nem lehetne a mise valóságos áldozat, ha nem lenne benne valóságosan jelen Krisztus.

Két kiemelt bibliai eseményre alapozzák a katolikus apologéták e tanítást: a János 6-ban és az utolsó vacsorán történtekre.

1. Az utolsó vacsora

Először az utolsó vacsora értelmezési kontextusát szeretném, ha megvizsgálnánk, így megláthatják: szó sincs arról, hogy szó szerint értelmezték volna a tanítványok Krisztus szavait, hiszen az adott környezetben az elsődleges értelme azoknak jelképes és nem szó szerinti volt. Miért?

Ahogyan a trindenti zsinat is megjegyzi, Jézus utolsó vacsorája páskavacsora volt. A páska ünnepe telve van/volt szimbólumokkal. Minden tárgy és étel, ami az ünnepi asztalon volt, a résztvevők minden cselekedete, mozdulata egy nagyobb valóságról, egy nagyobb lelki igazságról árulkodik, azt jelzi.

Például: 1. Egy újszülött, makulátlan bárányt kellett levágniuk; és talán mindannyian tudjuk, mit jelképezett ez a makulátlan bárány. Egy jelkép, előkép volt! 2. Keserű fűszerek és növények voltak az asztalon, melyek Izrael népének szenvedését jelképezték.

Tehát akár a kovásztalan kenyértől kezdve, se szeri se száma a rengeteg szimbólumnak, ami a páskavacsorát jellemezte. És ebben a kontextusban, jelképekkel körülvéve töri meg Jézus a kenyeret a tanítványai előtt és mondja: „Ez az én testem”.

Nem valami csoda történt, melyet az arisztotelészi filozófia fogalmaival tudunk csak kifejezni, nem egy olyan áldozat felajánlása, mely még meg sem történt, sem nem az apostolok papokká szentelése. A transzszubsztanciáció dogmája, melyet évszázadokig nem is hittek az egyházban, így klasszikus példája az eisegézisnek, belemagyarázásnak, hiszen a katolikus teológia figyelmen kívül hagyja a kontextust, a körülményt és saját elképzelését akarja visszavetíteni a szövegbe.

A mise helyett Jézus itt egy sákramentumi emlékvacsorát alapított, ami kereszthalálának áldozatára emlékeztet bennünket. A sákramentumi jegyek, -a kenyér és a bor- szimbólumok csupán és nem kell, hogy elfedjék azt, ami miatt Krisztus megalapította ezt a sákramentumot! Hiszen Pál is azt írja, hogy hirdessük az Úr halálát, ne pedig konszekráljuk az elemeket, és újra-bemutassuk vagy felajánljuk az áldozatot.

2. János 6

A transzszubsztanciáció melletti látszólagos érveknél a másik gyakran előkerülő szakasz a János 6. Gyakran hangoztatják a katolikus apologéták, hogy lám, lám, itt a katolikusok értelmezik szó szerint a szöveget és a protestánsok azok, akik egyfajta átvitt értelmet akarnak erőltetni. De mit jelent egy szöveget valóban szó szerint, literálisan értelmezni? Nem mást, mint felismerni, hogy az eredeti szerző vagy beszélő pontosan hogyan akarta, hogy értsük azt. Ha egy szöveg azt sugallja, hogy a kifejezéseket, melyeket az eredeti beszélő használt, szimbolikus vagy átvitt értelemben kell vennünk, akkor a literális értelmezés az lesz, ha valóban így is értjük és értelmezzük azokat.

Így nézzük Jézus János 6-ban elhangzó szavait és így határozzuk meg itt is az értelmezési kontextust: szimbólumokat használt Jézus vagy sem?

Ezt mondja a 32. versben:

„Bizony, bizony mondom néktek, nem Mózes adta nektek a mennyei kenyeret, hanem az én Atyám adja nektek az igazi mennyei kenyeret. Mert az Isten kenyere a mennyből szállt le, és életet ad a világnak.” Erre ezt mondták neki: Uram, add nekünk mindig ezt a kenyeret! Jézus azt mondta nekik: Én vagyok az élet kenyere: aki énhozzám jön, nem éhezik meg, és aki énbennem hisz, nem szomjazik meg soha. De megmondtam nektek: láttatok ugyan engem, és mégsem hisztek.”

Feltenném a kulcskérdést: Az éhség, amiről Jézus beszél, testi éhség, amit valódi, fizikai eledellel lehet csillapítani? A szomjúság valódi, testi szomjúság?

Ha bárki azt válaszolja közületek: nem, ez a lelki éhségre és szomjúságra utal és szimbolikusan beszél itt Jézus, akkor azzal tökéletes egyetértésben leszünk, és megállapítjuk azt is, hogy ugyanitt a Jézushoz menés és a benne való hit nem fizikai, hanem lelki, szimbolikus cselekedetek. Ha ezt kimondjuk, akkor azonnal meg is határoztuk az értelmezési kontextust, amiben Jézus kifejti, hogy mit jelent az Ő testének evése és vérének ivása. Hiszen mindkét helyen: itt és később az 51. verstől saját magára utal, mint a lelki élet forrására.

Augustinus ugyanígy, szimbolikusan értelmezi e szakaszt:

„aki hozzám jön; ez ugyanazt jelenti, mint amikor azt mondja: aki hisz bennem; a soha meg nem éhezik pedig ugyanazt jelenti, úgy kell érteni, mint aki soha meg nem szomjazik. Mindkettő azt az örök megelégedettséget jelzi, ahol nincsen szükség.”[6]

A 63. versben Krisztus az saját szavait és nem a testét jelöli úgy, mint ami élet és lélek, ráadásul a 62. versben a testére úgy utal, mint ami a mennybe fog menni! Augustinus is a lelki értelmezést követte, mikor ezt írta: „Amit ettek és ittak, maga volt az élet, a lelki élet. Nem pusztán valami testi eledel.”

Láthatjuk tehát, hogy mindkét szakasz tartalmazza azt a szükséges információt, ami alapján meghatározhatjuk, hogy az eredeti kontextus szimbolikus értelmezést követeli meg; egyik esetben sem találunk semmi olyat, ami arra kényszerítene bennünket, hogy higgyünk a transzszubsztanciációban.

II. Atyák

A második problémás és téves tridenti állítás, amit ezen az estén szeretnék önöknek felmutatni: A római katolikus mise-értelmezését valóban tanították összes elődeink, ahányan csak voltak Krisztus igaz Egyházában”?

Ha Augustinust olvasunk, azonnal látjuk, hogy eszébe sem jutott, hogy Krisztus áldozatát újra bemutassák az eucharisztiában, ehelyett emlékvacsoraként gondolt rá:

„noha nem tartjuk többé kötelességünknek, hogy áldozatokat ajánljunk fel, elismerjük az áldozatokat, mint a titokzatos kinyilatkoztatás részeit, ami által a próféciák előrevetíttettek. Ezek voltak a példáink, és sok és különféle úton mindegyik arra az egy áldozatra mutatott, melyre mi most emlékezünk. Most, hogy ez az áldozat kinyilatkoztattatott, és és felajánlattatott kellő időben, az áldozat nem köt minket többé úgy mint istentiszteleti cselekmény, habár megőrzi szimbolikus tekintélyét.”[7]

Szintén ő írja ugyanebben a művében:

„A zsidók állatáldozataikban – melyeket sok különböző formában ajánlottak fel Istennek, az intézmény jelentőségének megfelelően -, Krisztus felajánlott áldozatát tipizálták (jelezték előre). Erre az áldozatra a keresztények is megemlékeznek, Krisztus testének és vérének szent felajánlásában és részvételében.”[8] „Krisztus eljövetele előtt a testnek és vérnek ezen áldozata volt előrevetítve az állatáldozatokban. Krisztus szenvedésében ezek az áldozatok teljesedtek be az igaz áldozatban; és Krisztus mennybemenetele után a sákramentumban erre az áldozatra emlékezünk.”[9]

Nagyon óvatosnak kell lennünk, mikor azt vizsgáljuk, mit mondtak az atyák. Teljességében kell vizsgálnunk írásaikat, hiszen százával találunk olyan idézeteket, mikor Krisztus testéről és véréről beszélnek az úrvacsorában, a kérdés mindig az: milyen értelemben? Az összképét kell néznünk az írásaiknak, nem csak kiragadott kis idézeteket.

Tertullianus például ezt írta Markion ellen:

„Ezért vallotta meg, hogy vágyva vágyta elkölteni a húsvéti vacsoráját – méltatlan lenne ugyanis, hogy valami idegent kívánjon az Isten –  vette a kenyeret, szétosztotta tanítványainak, testévé tette, amikor azt mondotta: “ez az én testem” (nos, ha itt megállunk, akkor nagyon úgy tűnik, ez ugyanaz, mint amit Róma tanít; de az idézet folytatódik:), („ez az én testem”) vagyis testem alakja (symbol of My Body, id est figura corporis mei). Nem lett volna ugyanis alakja (There could not have been a symbol, Figura autem non fuisset), ha a valóságos teste nem lett volna. Egyébként üres valami lenne, a képzelet szülötte, ami nem tudna alakot ölteni.”[10]

Theodorétosz, (5. századi teológus) beszél az elemek transzformálódásáról, átváltozásáról a pap általi konszekráció után, valamint beszél ezek imádatáról; újra, pont úgy hangzik, mint amit Róma is tanít. De ezt is mondja:

„Krisztus testének és vérének misztikus jelképei  megmaradnak eredeti lényegükben és formájukban, olyannak látszanak, és olyannak érzékelhetők, mint amilyenek (a konszekráció) előtt voltak. De a lélekkel és hittel szemlélők azt látják bennük, amivé váltak és akképpen imádatnak, amik ők a hívőknek.”[11]

Még maga Gelasius pápa is ezt írta, szintén az 5. században:

„A Krisztus testének és vérének sakramentuma isteni dolog, mely által mi az isteni természetben részesülünk, s mégsem szűnik meg az a kenyérnek és bornak lényegével (szubsztanciájával) és természetével bírni. És bizonyosan a Krisztus testének és vérének képe és hasonlatossága ünnepeltetik a misztériumok végrehajtásában.”[12] 

Szeretném kiemelni, hogy annak fényében, amit Trident tanít, Gelasius pápa tanítása sátáni, ő maga pedig istentelen és gonosz ember volt. Hogyan lehet ez?

Az első évezred vége felé komoly vitákat találunk a mise kapcsán olyan személyekkel találkozhatunk: Gottschalk vagy Ratramnus, akik a mai értelemben vett transzszubsztanciáció ellen érveltek, például Paschasius Radbertus-szal szemben, aki mellette.

Ahogyan Philip Schaff egyháztörténetében írja:

„Mindkét esetben a konfliktus a materialisztikus és spirituális sákramentumi elképzelés és hatás között volt. Az egyik a szereztetési ige és a János evangéliumának 6. részében levő titokzatos beszédnek szó szerinti, míg a másik a jelképes értelmezésén alapult.”[13]

De emlékezzünk csak Trident szavaira: MINIDG ez volt az egyház hite… Hogyan tudott két ilyen eltérő nézőpont egymás mellett létezni és vitázni, ha Tridentnek igaza volt abban, hogy mindig meg volt erről győződve Isten Egyháza?

Most pedig a kulcskérdésre szeretném ráirányítani a figyelmeteket: ha valaki hisz a transzszubsztanciációban, akkor Istenként fogja imádni az átváltozott elemeket (ostyát és bort), ahogyan Trident is előírja. Mégis, az egyháztörténelemben azt látjuk, hogy az áldozati elemek imádata és felmutatása nem egy ősi gyakorlat, ráadásul például a tabernákulum (az Oltáriszentség, tehát a konszekrált elemek őrzésének helye) ugyanabban az időszakban jelent csak meg, mint amikor elkezdték a transzszubsztanciáció szót használni, addig nem volt ismert.[14] Miért? Miért nem hordozták körbe Augustinusék az ostyát az utcákon, miért nem imádták, miért nem aggódtak, hogy kilöttyen a konszekrált bor? Ahogyan Philip Schaff megjegyzi:

„Az áldozat felmutatásának és imádatának kezdetei a latin egyházban, a 12. század elejére tehetők. III. Honorius (1217) tette kötelezővé azt, hogy abban a pillanatban, amikor elmondják a szereztetési igét, megszólaljon a csengő, hogy a hívők térdre boruljanak és imádják az áldozatot. Az 1281-es Lambeth-i zsinat rendelte el a harangok megszólaltatását a konszekráció pillanatában, hogy a mezőn lévő munkások és az otthon dolgozó asszonyok térdre borulhassanak és imádhassák az áldozatot. A zsinatok előírták, hogy a szentségtartók aranyból, ezüstből, elefántcsontból vagy legalábbis fényezett rézből készüljenek. Előttük a lángnak örökösen égnie kellett.

Abban az esetben, ha egy kenyérmorzsa vagy egy csepp bor kendőre vagy a pap ruhájára hullott, azt a részt ki kellett vágni és el kellett égetni, és a hamvakat pedig a szakráriumba kellett helyezni. Ha úgy történt, hogy egy csepp bor/vér kőre, fára vagy a földre hullott, a papnak vagy valamely istenfélő embernek fel kellett azt nyalnia.

Az eucharisztia ünnepének, a Corpus Christinek, -melyet a szentháromság vasárnapja utáni első csütörtökön ünnepelnek- eredete Julianának, egy liege-i nővérnek a látomására vezethető vissza, aki látta a teliholdat, amely az egyházi évet jelképezte, felületén egy folttal. Ez a folt azt jelezte, hogy az egyház elhanyagolta a valóságos jelenlét megfelelő tiszteletét. Ezt a látomását tudatta a liege-i püspökkel és főesperessel, Jacques Pantaleonnal. Egy ünnepséget szerveztek az egyházmegyében, és mikor Jacques pápa lett IV. Orbán név alatt, 1264-ben elrendelte ezen ünnep általános megtartását. XXII. János iktatta be azt a szokást, hogy a Corpus Christi napján az ostyát nagy ünnepélyesség közepette végig kellett vinni az utcákon.”[15]

Ugyanő írja, hogy

„A kehely megtagadása a laikusoktól amely egyedül a Római Katolikus Egyházban van jelen, pusztán a 13. században lett általánossá. E megtagadás elsősorban abból a félelemből fakadt, hogy a laikusok megszentségtelenítik Krisztus vérét az által, hogy kiöntik azt.”[16]

Miért tartott több, mint 1000 évig, hogy bárki is ilyen mértékben kezdjen aggódni amiatt, hogy kilöttyen a konszekrált bor? És miért csak a 2. évezred kezdete után kezdtek el hihetetlenül nagy számban megszaporodni a konszekrált elemek körüli csodás történetek? Példáért ismét csak Schaffot idézném:

„Egy másik eset bourboni Etienne-hez kapcsolódik, aki földműves volt, és mivel gazdag szeretett volna lenni, követte egy barátja tanácsát, és elhelyezte az ostyát az egyik méhkaptárában. A méhek nagy hódolattal egy miniatűr templomot készítettek, benne oltárral, melyre elhelyezték a szent morzsát. Ez odavonzott minden méhet a szomszédból, és így együtt csodás dallamokat énekeltek. A paraszt kiment, azt várva, hogy a kaptárak telve lesznek mézzel, de legnagyobb elképedésére, mindegyiket üresen találta, kivéve azt az egyet, melybe elhelyezte az ostyát. A méhek hevesen megtámadták Etienne-t, aki jelentette ezt a papnak, aki miután konzultált a püspökkel, elment leellenőrizni a kaptárat, és megtalálta a miniatűr templomot az oltárral, amit elvitt magával a falu templomába, és ezalatt a méhek dalokat énekelve elszálltak.”[17]

Schaff írja:

„Ezek a történetek, melyeket lehetne a végtelenségig sorolni, igazolják azt a mély hódolatot, mellyel az ostya bírt, és a babonákat, melyek eköré a hódolat köré nőttek ki a középkori kolostorokban és az emberek körében. Az egyszerű és tanító újszövetségi úrvacsorai közösséget félretette a középkori teológia és gyakorlat, egy értelmetlen egyházi látványosság kedvéért.” [18]

Miért nincsenek ilyen történetek a 3. és 4. századól, ha a transzszubsztanciáció valóban az egyház történelmi hite?

III. Engesztelő áldozat

De most szeretnék kitérni arra a pontra, ami a legfontosabb kérdése a ma estének. Ez a fő oka annak, hogy itt vagyunk. Valóban Krisztus áldozata-e, valóban engesztelő áldozat a mise?

Hálás vagyok Istennek, hogy hihetem: Jézus Krisztus üdvözíti a bűnösöket. Ezért, és nem másért Ő a tökéletes megváltó.

Pál írja az 1Tim 1:15-ben: „Krisztus Jézus azért jött el a világba, hogy (Miért? Hogy lehetővé tegye nekünk, hogy megmentsük magunkat? Nem! Hanem, hogy) a bűnösöket üdvözítse.”

Lukács 19:10, jól ismert Ige „Mert az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és (mit csináljon?) megtartsa az elveszettet.”

Zsidók 7:24-27 „az ő (Jézus Krisztus) papsága viszont örökkévaló, mivel ő megmarad örökké. Ezért üdvözíteni tudja örökre (vagy mindenképpen!) azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük. Mert ilyen főpapra volt szükségünk, aki szent, ártatlan, szeplőtlen, a bűnösöktől elkülönített, és az egek fölé emeltetett. Neki nincs szüksége arra, mint a főpapoknak, hogy naponta mutasson be áldozatot, előbb a saját bűneiért, azután a nép bűneiért. Mert ő ezt egyszer s mindenkorra megcselekedte, amikor önmagát adta áldozatul.”

A Zsidókhoz írt levél most bemutatott szakaszai olyan világosak, hogy arra kérek mindenkit, bárhonnan is jött, hogy ha hazamegy, olvassa el újra ezeket a szakaszokat és tegye fel magának a kérdést: Jézus Krisztus úgy van-e a katolikus teológia által bemutatva, mint itt, a Zsidó levélben: mint egy tökéletes megváltó, aki tökéletessé tett és tökéletesen megváltott minket!

Zsidók 9:11-12 „11 Krisztus pedig mint a jövendő javak főpapja a nagyobb és tökéletesebb sátoron át jelent meg, amely nem emberkéz alkotása, azaz nem e világból való. 12 Nem is bakok és bikák vérével, hanem a tulajdon vérével ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe (és mit ért el?), és örök váltságot szerzett.Nem csupán lehetőséget teremtett tehát, mint ahogyan Róma tanítja, hanem “örök váltságot szerzett”.

13-15 “13Mert ha bakok és bikák vére és tehén hamva a tisztátalanokra hintve megszentel, vagyis külsőleg tisztává tesz, 14 akkor Krisztus vére, aki örökkévaló Lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul az Istennek, mennyivel inkább megtisztítja lelkiismeretünket a holt cselekedetektől, hogy szolgáljunk az élő Istennek. 15 Így tehát új szövetség közbenjárója lett Krisztus, mert meghalt az első szövetség alatt elkövetett bűnök váltságáért, hogy az elhívottak elnyerjék az örökkévaló örökség ígéretét.”

Majd azzal folytatja, hogy (24-28)

“nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk. 25 Nem is azért ment be, hogy sokszor ajánlja (áldozza) fel (gör proszferé-felajánlja) önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, 26 mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy (miért?) áldozatával eltörölje a bűnt. 27 És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, 28 úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.” 

Mit akart ezzel kifejezni az író? Azt, hogy a régi áldozatok nem törölték el a bűnt, és ezért kellett őket megismételni/újra bemutatni, felajánlani. Az ismétlésük jelzi az elégtelenségüket. Ismerős valahonnan az áldozat ismétlése/újra-megjelenítése? De azzal, hogy Krisztus „egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye”, jelzi munkájának teljességét, tökéletességét. Hogy nyomatékosítsa ezt az író, továbbmegy és ezt mondja a 10. részben:

1-4 „1 Mivel a törvényben csak az eljövendő jó árnyéka van meg, nem maga a dolgok valós képe, ezért azokkal az áldozatokkal, amelyeket évről évre szüntelenül bemutatnak, sohasem képesek tökéletességre juttatni az odajárulókat. 2 Különben megszűnt volna az áldozás, hiszen ha az áldozó egyszer megtisztult volna, többé semmi bűntudatot nem érzett volna. 3 De azok évről évre a bűnökre emlékeztetnek. 4 Mert lehetetlen, hogy a bikák és bakok vére eltörölje a bűnöket.”

Tehát ha ugyanazt az áldozatot ajánlod fel újra-és-újra, akkor az az áldozat téged a te bűneidre fog emlékeztetni, mivel nem volt képes azokat eltörölni és téged így örökre tökéletessé tenni. Ez az, amit az állandóan ismétlődő és újra-felajánlott áldozatok tettek: bűnökre emlékeztettek.

Római katolikus barátaim, ti milyen gyakran járultok a miseáldozathoz? Tökéletesé lettetek általa? Mert jegyezd meg: ha misére jársz és nem leszel általa örökre tökéletes, akkor az nem lehet ugyanaz az áldozat, mint amit Jézus Krisztus a Golgotán bemutatott. Miért?

Mert a Zsidók 10:10 ezt mondja:

„10 Ezzel az akarattal vagyunk megszentelve egyszer s mindenkorra, Jézus Krisztus testének megáldozása által. 11 Minden pap naponként szolgálatban áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek eltörölni a bűnöket. 12 Õ azonban egyetlen áldozattal áldozva a bűnökért mindörökre az Isten jobbjára ült, 13 és ott vár, amíg ellenségei a lába alá vettetnek zsámolyul. 14 Mert egyetlen áldozatával örökre tökéletessé tette a megszentelteket.”

Ez a ma este kérdése barátaim: ha azt állítod, ahogyan Trident és Péter is tette, hogy a mise áldozata egyszerűen a golgotai áldozat újra-megjelenítése, ugyanaz az áldozat (Róma mondja: ugyanaz az áldozat, nem egy másik áldozat, nem áldozzuk fel Krisztust újra, ez ugyanaz az áldozat), ha ez az, amit mondasz, akkor pusztán egy egyszerű kérdésem lenne hozzád:

A Szentírás azt tanítja, hogy Jézus Krisztus áldozata „örökre tökéletessé tette” azokat, akikért bemutatta. Ha életed folyamán részt vehetsz 1, 10, 100, 1000, 10000 misén és mégis tisztátalan bűnösként halhatsz meg, a purgatóriumban végezve engesztelő szenvedéssel bűneid miatt, akkor a helyzet az, hogy a mise áldozata nem ugyanaz, mint Jézus Krisztus áldozata. Ez az a probléma, amin el kell ma este gondolkodnunk. Mit ért el Krisztus az áldozatával?

Pusztán annyit, hogy egy olyan helyzetbe hoz bennünket, melyben csak a múltbeli bűneink vannak megbocsátva, mint ahogyan Róma tanítja, VAGY a Zsidókhoz írt levél szerzőjének van igaza, aki azt írta: „üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járultak Istenhez.” Képes erre? Képes erre? Mit ért el Krisztus az engesztelő halálával? Azt, amit Róma állít, vagy azt, amit a Zsidók írója? Hogy „üdvözíteni tudja mindenképpen, örökre azokat, akik általa járultak Istenhez.”. Köszönöm a figyelmet.

[1] Trident, 13. ülés, 1. fej. “Az Egyház mint az igazság oszlopa és biztos alapja [1Tim 3,15] ezeket az istentelen emberektől kigondolt magyarázatokat mint sátánit megveti, és hálás emlékezéssel ismeri fel Krisztus eme igen kiváló jótéteményét.”
[2] U.o.
[3] 13.1
[4] 13.4
[5] John O’Brien – The Faith of Millions, pp255-256
[6] Tractates (Lectures) on the Gospel of John – Tractate 25:14
[7] Contra Faustum 4.5
[8] Contra Faustum 20.18
[9] Contra Faustum 20.21
[10] Markion ellen 4.40
[11] Theodoret (Dialogue ii, Opera ed. Hal. tom. iv p. 126).
[12] De Duabus Naturis
[13] 4. kötet, p. 500
[14] Magyar Katolikus Lexikon – Tabernákulum
[15] 4. kötet p560-561
[16] im p561
[17] im p564
[18] im p564