Az ateista emberek részéről rengetegszer tapasztalható az, hogy a tudományra[1] hivatkozva emelnek kifogást a hit, a vallásosság ellen. Leggyakrabban az alábbi négy ellenvetéssel találkozhatunk: egyesek szerint a vallásos hit nem tudományos, mások szerint nem bizonyítható, megint mások szerint nincs rá tapasztalati bizonyíték, végül pedig a tudomány és annak fejlődése feleslegessé teszi. Az alábbi írásban összefoglaljuk és cáfolattal látjuk el ezt a négy érvet.[2]
A vallásos hit nem tudományos
Az, hogy mit nevezhetünk „tudományosnak”, illetve tudománynak, vitatott kérdés[3], így vitatott az is, hogy a vallásos hit joggal nevezhető-e tudománytalannak. De tegyük fel, hogy elfogadjuk azt a feltevést, miszerint a vallásos hit nem tudományos. Ezesetben a kérdés, amit fel kell tennünk az az, hogy van-e bármi kivetnivaló ebben? Probléma-e, hogy nem „tudományos” (pl. nem igazolható mérésekkel, megfigyelésekkel stb.) a hit? Akik ezzel a váddal illetik a vallásos hitet, általában azt próbálják meg érzékeltetni, hogy minden, ami nem tudományos, az gyanús, ésszerűtlen, téves stb.
El kell-e fogadnunk ezt a felvetést? Hiszen a saját létezésünket sem tudományos alapon hisszük, hiszen egyénileg a létezésünket nem valamiféle érzéki bizonyíték alapján tudjuk és nem is ellenőrizzük ilyen alapon. Miért? Mert ha azt a meggyőződésemet, hogy létezem arra alapozom, amit érzékeltem, akkor eleve azt kell gondolnom, hogy létezem, tehát az érzékletet én érzékelem és egy végtelen, körbeforgó érvelésbe süllyedek. Tehát kijelenthetjük, hogy saját létezésünkről való meggyőződésünk is tudománytalan, így az ateisták ezen kifogását el is vethetjük, hiszen ha a magam létét sem tudom tudományosan igazolni, akkor mennyire vehető komolyan egy ilyen felvetés?
A másik oldala ennek az érvnek az, hogy gyanúsnak ítél mindent, ami nem tudományos – és ezzel önmagát semmisíti meg. De mivel az, hogy „a vallásos hit nem tudományos” nem egy tudományos, hanem filozófiai állítás, így önmagát is gyanúsnak, ésszerűtlennek és tévesnek minősíti. Ez a kifogás tehát súlyos tévedés.
A vallásos hit nem bizonyítható
Azt állítják ezzel a vallásos hit ellen kifogást emelők, hogy mivel annak igazsága, helyénvalósága nem bizonyítható, így a vallásos meggyőződés kétes értékű, irracionális, illetve kisebb értékű a tudományos véleményeknél.
Mit állítanak ezzel az érvvel? Hogy minden, ami nem bizonyítható eleve gyanús. De mivel Ratzsch szerint sem a tudományos meggyőződéseket, sem a mindennapi meggyőződéseinket nem lehet szigorúan bebizonyítani[4], ez az érv nem csak a vallásos hitet, hanem saját megát is érvényteleníti. De mivel ez a kifogás bizonyíthatatlan, önmagát is kétes értékűnek, irracionálisnak, ésszerűtlennek minősíti és élét veszi minden ellenvetésnek.
A vallásos hitet nem támasztják alá evidenciák (tapasztalati bizonyítékok)
Mit mond ki ez az ellenvetés? Azt, hogy a vallás alapvető tételeire, kijelentéseire nincs evidencia, márpedig az evidenciával alá nem támasztott vélemények elfogadása irracionális dolog. Amellett, hogy erre hivatkoznak, általában az ateisták kijelentik azt is, hogy a tudomány semmit nem fogad el kellő evidenciák nélkül.
Először is azt szükséges tisztáznunk, hogy mi a kapcsolat az elmélet és az evidencia (tapasztalati bizonyíték) között. A 20. század elején a tudós társadalom valószínűleg egyöntetűen elutasította volna azt, ha valamelyik tudós azzal áll elő, hogy az atomokat részecskékre lehet bontani, több kisebb atomból pedig egy új, nagyobb atomot lehet előállítani. Miért utasították volna el? Mert a századforduló táján az uralkodó tudományos felfogás az volt, hogy az atom megsemmisíthetetlen, így azt mondták volna, nincs rá tapasztalati bizonyíték; azonban teljesen nyilvánvaló igazolás volt rá már akkor is, mely igazolás, ahogy Ratzsch fogalmaz „olyan ragyogó [volt], mint maga a Nap”. hiszen ha az atomok állandóak, változhatatlanok lennének, nem ragyogna a Nap, így a napsütés puszta léte evidencia az atomok változékonyságára.
A helyzet azonban az, hogy a 20. század elején még senki sem tudta ezt, így azt sem tudták a tudósok, hogy a napsütés evidencia az atomok változékonyságára. Miért? Mert nem tudtak olyan elméletről, ami összefüggésbe hozta volna a napfény keletkezését az atomok változékonyságával. Márpedig ha nem ismerjük a két dolog (evidencia és elmélet – napfény és atomok változékonysága) közti összefüggést (utóbbi okozza az előbbit), nem lehet az egyik dolgot (napfény) a másik dolog alátámasztására evidenciaként felhozni. Elmondhatjuk tehát összegzésképpen, hogy a háttérelméleteinktől függ az, hogy mi az, amit evidenciaként fogunk fel és az így felfogott dolgot minek az evidenciájaként kezeljük.
De hogy néz ki ez a hívő keresztény szemszögéből? A teisták úgy vélik, hogy a legjobb magyarázat a világ létezésére, az élet létezésére vagy akár a saját létezésére a teremtő Isten léte. Meggyőződése tehát, hogy a vallásos tanítások, a teremtő Isten evidenciaként szolgálnak arra, amit hisz. Ha viszont a vallás kritikusa úgy gondolja, hogy nem léteznek ilyen evidenciák (pl. a teremtő Isten), akkor ezzel nem a világ létét, az életet vagy a saját létezését tagadja, hanem azokat a háttérelveket nem hajlandó elfogadni, amik a fent említett dolgokat (pl. teremtő Isten) evidenciává teszik (pl. az a priori vagy az a posteriori Istenérvek, személyes megtapasztalás, Jézus feltámadásának bizonyítékai stb.). Tehát az ateisták részéről a teisták evidenciáinak tagadása (pl. Isten létének elvetése) valójában a hívő háttérelveinek a tagadását jelentik.
Azonban jogosan vetül fel a kérdés, melyre minden ateistának válaszolnia kell: a vallás bírálója milyen evidenciát hoz fel annak alátámasztására, hogy a világegyetem teremtetlenül is keletkezhet? (Hiszen ő maga hangsúlyozza az evidenciák fontosságát). Egyesek úgy gondolják, hogy a világegyetem öröktől fogva létezik, így elvetik a teremtettséget (a végtelen univerzum ellen erős fizikai és filozófiai ellenérvek hozhatók fel). Ha azonban a világegyetem létrejött és nem jöhetett létre magától, akkor a létező univerzum evidenciát – mégpedig konkluzív evidenciát – jelentene az istenhitre (lsd. az ún. kalám-érvet). A teisták részéről felhozott evidenciák elvetésével azonban az ateisták azt állítják, hogy azt, hogy létezünk semmiképpen sem lehet összefüggésbe hozni a teremtettséggel, illetve, hogy ilyen összefüggést soha nem is fogunk fölfedezni.
A kérdés ismét csak az: milyen evidencia támasztja alá az ateisták ezen kijelentését? A létező univerzum? Mondhatnánk, hogy igen, de csak akkor, ha az univerzumról tudnánk, hogy teremtetlen. Azonban éppen erről szól a vita, így ez petitio principii (körkörös érvelés) lenne. Márpedig ha a valláskritikus evidencia nélkül ragaszkodik az álláspontjához, akkor azt a saját tételét szegi meg, – miszerint evidencia nélkül semmit sem fogadhatunk el – amivel a keresztény álláspontot próbálja cáfolni, érvényteleníteni.
Láthatjuk tehát, hogy a teista-ateista vita nem az evidenciákról folyik, hanem azokról a háttérelvekről, amelyeket az általánosan elfogadott dolgok (az univerzum elkezdett létezni) értelmezéséhez veszünk igénybe. A probléma az, hogy az ateisták a vallásos hit bírálóiként a saját vádjukat úgy tüntetik föl, mintha az evidenciák létét/nemlétét vitatnák, így azok a valóságnál sokkal ijesztőbbeknek tűnhetnek a teisták szemében.
Mit mondhatunk hát összegzésként az „evidencia nélkül semmit nem lehet elfogadni” ateista érvről? Azt, hogy egy végtelen regresszióba torkollik, hiszen ha evidenciák alapján hiszünk valamit, akkor az evidenciák megbízhatóságában sem kételkedhetünk; de ha valamit csakis evidenciák alapján vagyunk hajlandóak elhinni, akkor az evidenciáinkra is evidenciával kell rendelkeznünk. De ha már egyszer csakis evidenciák alapján vagyunk hajlandók bármit is elfogadni, akkor az evidenciánk evidenciáira is evidenciával kell rendelkeznünk. Láthatjuk tehát, hogy az evidenciák sora sosem ér véget, így pedig mindenfajta meggyőződés alaptalan – az is, ami szerint csakis evidenciák alapján hihetünk el bármit (de tényleg: milyen evidenciával rendelkeznek az ateisták erre az alapelvükre?).
Két lehetőség marad tehát az ateista előtt: 1. vagy azt mondja, hogy az emberek meggyőződései olyan meggyőződéseken alapulnak, melyek önmaguk számára szolgálnak evidenciául, vagy 2. feladja a saját elvét és kijelenti, hogy vannak olyan meggyőződések, amiket evidencia nélkül is ésszerű elfogadni. Nézzük meg most ezek következményeit.
Ha a vallás bírálója az 1. felvetést választja, akkor világossá kell tennie, hogy milyen meggyőződések lehetnek azok, melyek önmaguk számára evidenciaként szolgálhatnak és ezen a ponton filozófiai akadályba fog ütközni, hiszen előfordulhat, hogy ezt a követelményt a vallásos meggyőződések is teljesítik, így a hit kritikája tárgytalanná válik, hiszen mondhatjuk, hogy van Isten létére evidencia: önmaguk számára szolgálnak evidenciaként.
Ha az ateista a 2. megoldást választja, akkor tisztázni kell azt, hogy milyen meggyőződéseket/hiedelmeket lehet evidencia nélkül is elfogadni. Ebben az esetben is problémába ütközik a kritikus, hiszen lehet, hogy a vallásos meggyőződések is beleesnek ebbe a kategóriába, így a bírálat tárgytalanná válik, hiszen ezekre a meggyőződésekre/hiedelmekre nem vonatkozik az a kikötés, hogy evidencia nélkül ne lehetne elfogadni. Ez esetben vagy 1. az ateista ezt a vádját elfelejti, vagy 2. felmutatja, hogy a vallásos meggyőződés semmiképp sem eshet az evidenciák nélkül elfogadható meggyőződések kategóriájába. Ennek felmutatása azonban szinte reménytelen feladat. Ha pedig a nem létező harmadik utat választja, és evidencia nélkül ragaszkodik ahhoz, hogy állítását igaznak tekintsük, akkor nyilvánvalóvá válik, hogy légből kapott („tudománytalan”) eszközökkel megtámogatott puszta előítélettel van dolgunk.
A vallásos hit felesleges.
Mielőtt megértenénk a tudományt, természetes azt hinni, hogy Isten teremtette a világegyetemet. Most már azonban a tudomány meggyőző magyarázatot kínál erre. Mindent tudunk, amit Isten tudhatna, ha létezne. De nem létezik. – Stephen Hawking (1942-2018)
Ezen ellenvetés szerint a tudomány haladása feleslegessé teszi a vallásos hitet, hiszen azokon a területeken, amiket korábban vallásos hiedelmek töltöttek ki, a tudomány ellenálhatatlanul halad előre és magyaráz meg dolgokat (pl. az égitesteket nem természeti erők mozgatják, mint korábban hitték). Az ateisták azt állítják, hogy a vallás azokban a „hézagokban” létezik, amikre még nincs természettudományos magyarázat, de ahogyan ezeket a hézagokat, vakfoltokat a tudomány egyre inkább kitölti, a vallásnak nem marad tere, kapaszkodója, a végén pedig idővel ki fog derülni, hogy csak a természet törvényei uralkodnak és mindenre találhatunk természetes magyarázatot.
Ennek az ellenvetésnek két része van. Az első rész nem más, mint egy induktív következtetés.[5] Ez a következtetés azt állítja, hogy mivel sikerült a világ megértésének korábbi vakfoltjait, hézagait természettudományos magyarázattal megszüntetni, akkor idővel minden ilyen hézagot sikerül majd betömni. A második részében az érv tkp. kimondja, hogy a természetelvű magyarázatokat mindig előnyben kell részesíteni akár a vallásos magyarázattal szemben is, így a természetelvű magyarázatok minden más magyarázatot fölöslegessé tesznek. Nézzük meg egyenként ezt a két érvet.
Az ellenvetés első része nem lehet bizonyíték, hiszen az egy induktív következtetés, az induktív következtetések pedig logikai értelemben nincsenek szigorúan igazolva. Ráadásul a tudomány nem volt képes minden múltbeli vakfoltot, hiányosságot megszűntetni, a mai napig rengeteg tudományos rejtéllyel állunk szemben. Az ateisták érvét tovább rontja, hogy a tudományos forradalmak alkalmával a tudomány visszahátrálhat egy, korábban már „meghódítottnak” vélt területről, így az egyszer már betömött hézagok újra felszínre kerülhetnek. Így ha természetelvű, tudományos elméletekkel el tudnánk fedni minden eddig ismert hézagot, semmi garancia nincs arra, hogy a hézagok nem fognak a jövőben újra megjelenni.
Az ellenvetés ezen első részének gyengesége akkor bukkan fel, ha tüzetesebben megvizsgáljuk a tudomány gyakorlatát. Ratzsch szerint egy tudományos elméletről hiába bizonyosodik be, hogy nem kielégítő, a tudósok addig nem vetik el, míg nem találnak egy megfelelő, elfogadható alternatívát. A tudomány gyakorlatában azonban az „elfogadható” megegyezik a „természetelvű”-vel, így ha egy nem kielégítő elmélet helyes alternatívája egy nem-természetelvű teória lenne (pl. Isten beavatkozására hivatkozó), a tudósok nem fogadnák el azt, hanem vagy megtartanák a helytelen régi elméletet, vagy egy másik, természetelvű teóriát keresnének, amely ugyanolyan téves lehet, de ezt talán még ekkor senki nem tudja. Az ateisták gyakran hangoztatják azt a véleményt, hogy a tudomány önmagát korrigálja (amibizonyos mértékig így is van), de ha a létező valóság teljessége túlnyúlik a természeti világ határain, akkor a tudomány egészen addig elzárja magát az igazság egyes területeitől, amíg a gyakorlatában a módszertani természetelvűség szabályaihoz ragaszkodik.
Továbbá egyes tudományfilozófusok (pl. Thomas Kuhn) szerint egyetlen tudományos elmélet sem tudja maradéktalanul megoldani azokat a problémákat, amiket maga elé állít, magyarán léteznek olyan dolgok, amiket a tudomány nem tud megmagyarázni (vannak hézagok, vakfoltok a tudomány ismereteiben). Ha ez igaz, akkor ez a körülmény nem egy olyan átmeneti állapot, amin majd a jövőben túl lehet lendülni, hanem a tudomány lényegi sajátja, ez pedig cáfolja azt a felvetést, miszerint a tudomány egyszer képes lesz teljességgel hiánytalan magyarázatot adni a valóságról.
De tegyük fel, hogy a világ minden jelenségét meg lehetnek magyarázni, pusztán a természeti törvényekre hivatkozva. De ha ez történne, felmerülne a kérdés: miért ezek a törvények vannak érvényben? Három választ lehetne felhozni: 1. ezen törvények léte „nyers tény”, 2. valamiféle mélyebben rejlő természeti törvények adnak magyarázatot, 3. a tudomány hatáskörén kívül (pl teológia) meglévő elvekre lehet hivatkozni. Azonban az 1. magyarázat nem magyarázat, csak kijelentés, a 2. magyarázat szintén nem magyaráz, csak hátrébb tolja a problémát (tehát nem teljes a tudományos magyarázat), a 3. magyarázat pedig túllép a tudomány hatáskörén (tehát nem jelent teljes értékű tudományos magyarázatot).
A természeti jelenségek magyarázata tehát vagy teljes, vagy tudományos, de a kettő semmiképp sem lehet egyszerre.
Ha viszont elkerülhetetlen a tökéletlenség akkor, ha a tudományt önmagában használjuk és kizárunk minden magyarázatot, ami nem természetelvű, akkor még elvileg sem lehet helyes érv az az induktív következtetés, mely szerint a természetelvű magyarázatokkal a valóságról való tudásunk minden hiányossága megszüntethető, minden vakfolt eltávolítható.
Az ellenvetés második része szerint a természetelvű magyarázatokat minden más magyarázattal szemben előnyben kell részesíteni. Ha azonban egy jelenségre adható természetelvű (naturális, tudományos) és nem természetelvű (pl teológiai) magyarázat is, miért kell a. automatikusan választanunk a kettő között (mintha e magyarázatok kizárnák egymást), b. miért kellene a természetszerű magyarázatot előnyben részesítenünk? Mi igazolja tehát a szembenállást, illetve a tudományos magyarázat prioritását? Talán csupán filozófiai ízlés kérdése az egész?
Az ellenvetés alapja, amint láthattuk az, hogy a vallásos hit, a feltételezett isteni tevékenység a tudományos ismeretek vakfoltjaira, hézagaira támaszkodik. Ezt azonban keresztényként bátran elutasíthatjuk, hiszen bár nem vetjük el, hogy Isten közvetlenül is beleavatkozhat a világ dolgaiba, azonban gyakrabban látjuk a Teremtőt az Ő törvényein keresztül munkálkodni, mintsem azok hézagai közt. Ha hisszük, hogy Isten maga szándéka szerint alkotta meg a világ törvényeit, miért kéne Őt azokkal szembenállónak tekintenünk, olyannyira, hogy Isten cselekvését és a természeti törvényeket, mint egymással rivalizálókat látjuk? E kifogás tehát filozófiai értelemben gyenge, teológiai értelemben pedig pontatlan.
Láthatjuk tehát, hogy az ateisták érveivel szemben a tudomány nem szolgáltat kellő alapot a vallásos hittel szembeni támadásokra, a vallásos hittel szemben a tudomány nevében emelt kifogások többnyire gyönge lábakon állnak.
[1] Mikor a „tudomány” kifejezést használjuk e cikkben, akkor minden olyan elméleti, magyarázó diszciplínára gondolunk, amely a természeti jelenségeket objektíven vizsgálja, azt kikötve, hogy elméleteit racionálisan össze kell tudnunk kapcsolni bizonyos általános empirikus jelenségekkel, valamint, hogy a magyarázataiban előforduló fogalmak nem nyúlnak túl a természet világán.
[2] A cikk alapja Del Ratzsch: Miből lesz a tudomány? – rövid bevezetés a tudományfilozófiába c. műve p. 115-122
[3] http://www.gly.uga.edu/railsback/1122sciencedefns.html
[4] Bővebben lsd. Del Ratzsch: Miből lesz a tudomány? – rövid bevezetés a tudományfilozófiába, p.86-88
[5] Induktív következtetés esetén az egyes eredményekből, adatokból következtetünk az általános törvényszerűségekre. Például a fogalomalkotás is az induktív következtetés példája. A matematikai feladatok megoldásánál is gyakran alkalmazzuk a logikai következtetésnek ezt a formáját, például amikor számsorozatoknál ki kell következtetni azt az általános szabályt amely szerint az felépül.
