„Melyik a történelem legsötétebb napja?” címmel jelent meg Laborczi Dóra, Nagy Szabolcs és Miklósné Székács Judit közös cikke a Keresztény Kultúra blogon, melyben azt fejtegetik, hogy bár szerintük az abortusz rossz dolog, annak törvényi tiltása is az, valamint rámutatnak, hogy véleményük szerint az életvédő (pro-life, azaz abortuszellenes) kereszténység álszent kereszténység. A következő írásban az általuk megfogalmazott állításokra fogunk reflektálni, megvizsgálva azt, hogy vajon mennyiben van igaza a szerzőhármasnak, illetve mi az, amiben súlyosan tévednek.
Kezdjük is mindjárt a tényekkel, hiszen a Keresztény Kultúrán közölt írás is ezzel indít, továbbá ezekkel kapcsolatban előkerül néhány kemény tévedés is. Az első és legsúlyosabb az, hogy Észak-Írországban mostantól „abortusz abban az esetben hajtható végre a magzat 28 hetes koráig, ha a magzat halálos vagy súlyos rendellenességgel rendelkezik.” Ez egész egyszerűen nem igaz – jelenleg erre nincsen semmilyen jogszabály, sajnos mindaz, ami a CitizenGO révén a hazai keresztény és jobboldali médiában megjelent, valóság.
Az észak-írországi „abortusztörvény” eddigi magja ugyanis nem egy igazi törvény, hanem sokkal inkább egy törvényszakasz eltörlése. Az államban egy 1861-ben hozott rendelkezés 58. és 59. szakasza rendelkezett arról, hogy az abortusz csak abban az esetben hajtható végre, ha az anya élete veszélyben forog, vagy ha a terhesség kihordása súlyos és maradandó testi vagy mentális károsodással fenyeget. Ez a két szakasz lett most eltörölve. Így pedig jelen pillanatban csupán egyetlen, magzati életet védő rendelkezés van érvényben Észak-Írországban, mely 1945-ben íródott, s mely csak a várandósság 28. hetétől védelmezi a magzatot. A 28. hét előtt tehát a jelen állás szerint az abortusz akár indoklás nélkül is legális.
Természetesen ez még változhat (senki sem állított olyat, hogy ez ne így lenne), lévén, hogy 2020. március 31-ig még hozhat a törvényhozás olyan rendeletet, amely a 7 hónapos magzatokon végrehajtott abortuszt csak akkor engedélyezi, ha az anya életét, fizikai, vagy mentális egészségét veszélyezteti súlyosan a terhesség, illetve a magzat olyan egészségügyi problémával rendelkezik, ami miatt életképtelenné válik. Azonban jelen pillanatban ilyen rendelkezés sajnálatos módon nincs, akkor sem, ha a BBC és az Index azt írja, hogy van. Sőt, jelen pillanatban például olyan rendelkezés sincs érvényben, mely előírná, hogy fájdalomcsillapítót kapjanak az abortusz során a már fájdalmat érző magzatok.
Ha viszont születne ilyen rendelet, s ilyen módon jogharmonizáció történne az Egyesült Királyságbeli abortusztörvénnyel, az is azt jelentené, hogy 24 hetes, vagyis 6 hónapos magzatokat még lehet abortálni – vagyis legálisan meg lehet ölni olyan magzatokat, akik megszületésük esetében a mai orvostudomány fejlettsége mellett nagyon jó eséllyel megérnék a felnőttkort, s teljes értékű életet élhetnének. Ez az, amiről Laborcziék, és a különböző, az észak-írországi intézkedést harsányan üdvözlő szervezetek (pl. Amnesty International) szemérmesen hallgatnak – nem véletlen, hiszen tisztában vannak azzal, hogy ha az emberek tudnák, hogy itt már életképes gyermekeket ölnek meg, ahelyett, hogy számukra is megadnák a teljes értékű életre való lehetőséget mondjuk az örökbefogadás intézménye által, akkor a felháborodás a jelenleginél sokkal nagyobb lenne.
Hiteltelenné teszi-e a kereszténységet a #DarkestDay kampány?
Miklósné Székács Judit szerzőtársuk szerint az abortuszellenes kiállás és kampány a keresztények részéről helytelen, olyan valami, ami „menet közben hitelteleníti a kereszténységet is”. Ezen állítása mellett pedig a fő érve szimpla spekuláció, mégpedig az, hogy a kormányzat szigorítani akarja a hazai abortusztörvényt (ami egyébként álláspontom szerint nem rossz dolog lenne, hanem szükséges, viszont sajnos, nem tűnik úgy, hogy a kormány akár csak fontolgatna bármilyen ilyen jellegű intézkedést), s ezért az életpárti keresztény kampány valójában „a kormány népesedéspolitikájának a szekerét tolja, amely az úgynevezett keresztény értékek és erkölcsi elvek társadalomra való kényszerítésével igyekszik a népességszámot növelni.”
Vagyis, az érvelés egyszerű: ha a kereszténység és a kormányzat álláspontja valamiben érintkezik, vagy csak feltételezhető, hogy a jövőben valamikor érintkezni fog, akkor a keresztény álláspont rossz, azt felül kell vizsgálni és új irányt kell felvenni. Adódik viszont a kérdés, hogy ugyan miért kéne így cselekedni? Még ha igaz is, hogy a kormány népesedéspolitikája mögött nem bibliai, hanem csak és kizárólag gazdasági érdekek állnak, akkor sem lenne gond, ha a kormány a magzati élet védelme mellett döntene. S a kereszténység hitelességét véleményem szerint egyáltalán nem rongálja, ha biblikus-hitvallásos alapon(!) hirdet valamit, amit egyébként tőlünk függetlenül, a kormányzat is célként tűzött ki.
Itt engedtessék meg egy halk megjegyzés: véleményem szerint nem igaz, hogy a kormányzat a népesség csökkenésére/elöregedésére csak, mint gazdasági problémaként tekint. A nemzetünk, kultúránk mentése (mely hiszem, hogy nekünk, magyar keresztényeknek is feladatunk) ebben a kérdésben legalább ennyire fontos érdekként jelenik meg, s nem csak lózungok szintjén: hiszen, Európában körülnézve azt láthatjuk, hogy akik a népesség csökkenését/elöregedését csak és kizárólag gazdasági problémaként kezelik, nem a gyermekvállalás ösztönzésével próbálják azt kezelni, hanem a bevándorlás ösztönzésével.
Nem véletlen ez, hiszen ha valaki számára ez a kérdés csupán gazdasági probléma, akkor a bevándorlás ösztönzése sokkal logikusabb lépés, mint a születésszám okos családpolitikával való növelése: ez utóbbi ugyanis költségesebb, sokkal hosszabb távon hozhat érdemi eredményt és sokkal lassúbb ütemben fordítja meg a jelenlegi folyamatokat, mint fiatal bevándorlók tömegeinek a beengedése. Az az állítás tehát, hogy a kormányzat a népességpolitikáját gazdasági érdekek mentén fogalmazza meg, fakadhat a szerző ellenzéki beállítottságából, viszont józan ésszel végiggondolva igen valószínűtlen.
A szerző további érveket is hoz, ezek közül az első az, hogy abortuszok akkor is lesznek, csak illegálisan végrehajtva, ha betiltják azt. Ez egy újra és újra előkerülő abortuszpárti érv, mellyel bővebben itt és most nem szeretnénk foglalkozni, egy korábbi cikkünkben ugyanis már foglalkoztunk vele részletesebben. Mindenesetre, érdemes azt meggondolnunk, hogy vajon lehet-e bármi mellett érv az, hogy „akkor is csinálni fogják, ha illegális, ezért legalizálnunk kéne”? Mert ha erre igennel válaszolunk, akkor ez alapján, ha következetesek akarunk lenni, olyan szörnyűségek legalizálása mellett is kampányolnunk kell, mint a rablógyilkosság, vagy a családon belüli erőszak – érdemes ebbe is belegondolni.
A szerzőnő másik ilyen jellegű érve a túlnépesedés: az, hogy a gyermeknek ökológiai lábnyoma van és amúgy is túl sok az ember a bolygón. Ez megint egy kedvence az abortuszpártiak érvelésének, de ez is hamis, méghozzá két okból is. Egyrészt, mert a túlnépesedés jelensége nálunk, Európában nincs jelen. Érdekes módon mégis pont nálunk erős az az abortuszpárti érv, hogy „azért nem szabad gyermeket vállalnunk, mert túlnépesedés van”. Nem. Erről szó sincs. Sőt, hazánkban és tágabb környezetünkben drasztikus népességcsökkenés tapasztalható, mely lassan katasztrofális méreteket ölt – vagyis pont, hogy sokkal több gyermeket akarunk vállalni, ha azt szeretnénk, hogy a népességfogyás legalább megálljon hazánkban. Ami viszont tény, hogy a gyermeknek van ökológiai lábnyoma. Pont úgy, ahogy nekünk is.
Erre hivatkozva a művi vetélést támogatni egy olyan „érv”, amiből ennyi erővel népirtások támogatását is kihozhatnánk, elvégre, akkor kevesebb lesz az ember és megmenekül a bolygó, hurrá. Ráadásul álszent az egész felvetés: ha az ökológiai lábnyomunkat csökkenteni akarjuk, akkor ne gyermekeket gyilkoljunk, hanem mondjuk, ne vegyünk minden évben új mobiltelefont, laptopot és hasonló kacatokat, amire nincs is szükségünk; piacról, termelőtől vásároljuk az élelmiszert és vegyünk pár napkollektort a házunk tetejére. Egy ilyen életmód-váltással sokkal jobban le tudnánk csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat, mint a gyermekgyilkossággal – s még lenne is gyermek, akire ráhagyjuk a világot.
S akkor még arról nem is beszéltünk, mekkora bakot lő az olvasószerkesztő, amikor azt állatja, hogy az északír szabályozás „még mindig kevésbé megengedő”, mint a hazai: az ugyanis, az új északírrel ellentétben „csak” a tizenkettedik hétig engedélyezi az abortuszt bemondásra. Azon túl pedig a 20. héten túl gyakorlatilag semmilyen indokkal nem lehet művi vetélést végrehajtatni, az anya életének egyértelmű veszélyeztetettsége, illetve a magzat élettel összeegyeztethetetlen rendellenessége kivételével. Vagyis a hazai abortusztörvény a 20. héten túl ugyanazt a drákói szigort alkalmazza, mint amit a most hatályon kívül helyezett északír törvény tartalmazott.
Igenek és nemek – avagy létezik-e „szürke zóna” a kereszténységen belül?
Nagy Szabolcs amellett érvel, hogy az abortusz (és általánosságban az élet) kérdése nem fekete-fehér, hanem szürke. Ezt az állítását pedig arra alapozza, hogy „minden emberi élet, párkapcsolat, szexuális aktus, fogantatás, szülés és terhességmegszakítás története más.” S ez az állítása valóban igaz is – de számomra nem igazán világos, hogy ettől miért lesz a kérdés „szürke zóna”. Az ugyanis tény, hogy mindenki története más. Ettől viszont még nem állíthatunk olyat, hogy ami morális értelemben elítélendő bűn az egyik esetben, az egy más esetben nem lesz ugyanígy bűn.
A szerző érvelése ezen állítása után viszont bohózatba csap át. Először is, arról értekezik, hogy szerinte „terhességmegszakítás esetében a képlet egyszerű: gyerekgyilkos vagy, vagy nőgyűlölő”. Ez viszont egész egyszerűen totális elferdítése a témának. Az, hogy nem támogatjuk a gyermekgyilkosságot, nem jelenti azt, hogy gyűlöljük a nőket (különösen abszurd, hogy ez alapján a szerző szerint az életpárti nők is nőgyűlölők) – sőt. Az életpártiság valójában a nők szeretetét is jelenti. Miért? Mert a hagyományos progresszív-liberális narratívával ellentétben az abortusz egyáltalán nem olyan dolog, ami a női szabadság része.
Érdemes megkérdezni abortuszon átesett, vagy arra készülő nőket: nagyon kis százalékuk lesz az, aki csak és kizárólag azért veteti el a gyermeket, mert neki úgy tartja kedve. A többség életében ez súlyos kényszer: a család, az élettárs részéről sok esetben, vagy anyagi gondok miatt. Ráadásul az abortusz utóhatásaként nagyon sokszor súlyos bűntudat és depresszió is megjelenik az anya életében: s ebben a helyzetben nagyon sokszor pont azok az életpárti keresztények, illetve Krisztus-hívő szervezetek segítenek nekik, amelyek a szerző szerint „nőgyűlölők”.
Azonban Nagy Szabolcs ennél is továbbmegy: szerinte a Mt 5,37 következetes alkalmazása és az életpárti kereszténység kizárja a gondolkodás lehetőségét „bármilyen társadalmi ügyben”, de „főleg az abortusz terén, ahol egyébként ténylegesen sok dolgunk lenne.” Vagyis, a szerző érvelése lényegében a következő tartalommal bír: „kedves olvasó, van egy rossz hírem: ha életpárti vagy és holmi ósdi bibliai alapelvekhez ragaszkodsz, akkor te bizony képtelen vagy a józan gondolkodásra, s mindaddig, amíg meg nem szabadulsz ezektől és nem leszel abortuszpárti keresztény, aki az Ige szavait az életére legfeljebb motivációs mottók szintjén alkalmazza, addig nem fogsz tudni gondolkodni. Mert csak az gondolkodik, aki arra a következtetésre jut, mint én, mindenki más pedig gondolkodásra képtelen rajongó.” Ez így már tényleg a komikum kategóriája – amikor úgy akarjuk meggyőzni a másikat, hogy kijelentjük, hogy vagy elfogadja a mi álláspontunkat, vagy pedig ostoba. Elképesztő.
Egyben viszont egyetértek: az abortusz kérdésének a terén ténylegesen sok dolgunk van. A kérdés csak az, hogy mi ez a sok dolog? Nagy Szabolcs szerint erre a válasz a felvilágosító kampányok és a fogamzásgátló eszközök középiskolában való osztogatásában, esetleg a fogamzásgátlás ingyenessé tételében keresendő. Valóban? Ez lenne a keresztényi kötelesség?
Az álláspontom az, hogy nem, ez nem keresztényi kötelesség. Bár valóban, szükség van felvilágosító kampányokra – csak nem úgy, ahogy a szerző gondolja. Nekünk, keresztényeknek ugyanis van Bibliánk – abban pedig van iránymutatás a szexualitás helyes voltáról. Amiről tehát a keresztények felvilágosító kampányainak szólnia kell, az az, hogy a szexualitás helye a házasságban van, s ami azon kívül történik, az Isten előtt bűn. Szükséges arra rámutatnunk, hogy az abortuszok nagy része pont amiatt történik, mert az ember megtagadta az Isten rendelkezéseit e kérdésben, és olyan módon él a szexualitás ajándékával, ami helytelen.
Szükséges beszélnünk arról, hogy a szexuális élet házasságba való belehelyezése nem azért történt, mert Isten egy despota, aki be akar minket szabályozni, hanem azért, mert szerető Atya, aki ilyen úton akar védelmezni – s a magzatgyilkosság kényszere, vagy akár a nemi betegségek fenyegetése mind olyan dolog, ami ellen azzal védhetjük meg legtökéletesebben magunkat, ha az Úr útmutatásait követjük. Ez az, ami nélkül érdemi változás nem várható. Szükséges tehát mindenekelőtt az Ige hirdetése ezen a téren is.
Másodszor, fontos az is, amire a szerző is felhívja a figyelmet – hogy segítenünk kell a szegénységben élő nőket is a gyermekük felnevelésében. Bár az nyilvánvaló túlzás, hogy „a szegénységben élő nőket teljesen magukra hagyjuk”, ugyanakkor hazai szinten ez is nagyon aktuális kérdés, melyben mi, mint hívek az adományainkkal, s mint egyház, a szeretetszolgálatunk és misszióink révén a lehető legnagyobb erőbedobással kell, hogy részt vegyünk.
A szerkesztővel ellentétben viszont azt látom, hogy az abortusz szigorítása és esetleges kriminalizálása megfelelő egyházi jelenlét mellett nem csak hogy nem hozná a nőket még hátrányosabb helyzetbe, de sokszor könnyítene is rajtuk: ugyanis így az a családi nyomás, ami sok esetben olyanokat is abortuszra kényszerít, akik fel tudnák nevelni a gyermeküket, megszűnne. Ráadásul, így az egyházak is sokkal jobban tudnának segíteni, hiszen nem az lenne, ami sokszor megtörténik a jelen helyzetben: hogy a nő felfedezi, hogy terhes, majd irány a kórház és kész az abortusz, mielőtt a helyi keresztény közösség erről egyáltalán tudomást szerezne, hanem a dolog kiderülte után lenne idő Krisztus gyermekeinek reagálni és érdemben segíteni.
Miért az abortusz? – avagy tényleg vakok, süketek és némák maradunk-e a világ többi kínzó fájdalmára?
Laborczi Dóra írását azzal kezdi, hogy felhívja arra a figyelmet, hogy az északír abortusz-legalizálás mellett számos más sötét és rossz dolog történt: a kurd civilek halálától a holokauszton keresztül egészen ’56- ig és a nők elleni erőszak hazai megnyilvánulásaiig. Hoz példát globális és lokális szörnyűségekre egyaránt – majd erre hivatkozva amellett érvel, hogy túl sokat foglalkozunk az abortusz (és a homoszexualitás) kérdésével és kevesebbet a többivel. Sőt, egészen odáig elmegy, hogy az abortuszkérdés (és ő valahogy behozza ebbe a kérdésbe a melegeket is) szerinte egy „politikusok által kreált probléma”, s szerinte inkább a „valódi problémákkal” kellene, hogy foglalkozzunk.
S bár abban a szerzőnőnek egyértelműen igaza van, hogy vigyáznunk kell azzal, hogy minden helyzetben legyen hangunk, amikor valami olyan történik, ami „kínzó fájdalom”, ami Isten-és emberellenes bűn, abban meggyőződésem szerint nincs igaza, hogy kizárólag az abortusz és a melegek ügye kapcsán válunk láthatóvá. Csak a Magyar Református Egyház szeretetszolgálatán és misszióin keresztül tömegeknek segít: szegényeknek, hátrányos helyzetűeknek, menekülteknek, üldözött keresztényeknek, vészhelyzetben lévő nőknek, stb. Igaz, ennek nincs nagy reklámja, erről nem beszél a média – de a tettek szintjén nagyon is jelen van rengeteg sok keresztény a környezetünk és világunk tragédiáinak a megoldásában, hazánkban épp úgy, mint szerte a világon.
Az abortusz és a homoszexualitás kapcsán viszont azért kell felemelnünk a hangunkat (is), mert ezek olyan dolgok, amik kapcsán nagyon hangos és erőszakos propaganda zajlik: egy olyan, amely azt hirdeti, hogy az abortusz, vagy épp a homoszexualitás nemhogy nem rossz és bűnös dolog, de még jó és támogatandó is. Ez a propaganda pedig felforgatja az isteni rendet, s megpróbálja az Úr népén belül is a hazugság magvait elszórni – így végső soron a hitvallásos-biblikus kereszténység létét is fenyegeti. Ez ellen nem felszólalni öngyilkosság lenne és súlyos bűn – a világnak igenis szüksége van arra, hogy hallja az Igazság hangját is, ne csak a sátán harsogó propagandáját. Ha ebben a kérdésben vád érhet minket, az meglátásom szerint abban rejlik, hogy sokszor nem vagyunk elég bátrak szólni – vagy épp arról, hogy az olyan, a világ szerint szintén jóként/elfogadhatóként hirdetett dolgokkal szemben, mint a házasságon kívüli szexualitás, vagy épp a válás, kevésbé vagyunk határozottak és hangosak.
És nem, az életpártiság nem azt jelenti, amit Laborczi állít, nevezetesen, hogy nőket kiáltunk ki gyilkosnak. De azt igen is jelenti, hogy kimondjuk a gyilkosságról, hogy gyilkosság, küzdünk az életért, MINDEN életért, legyen az az élet nő, férfi, gyermek, vagy magzat. Ponthogy így lehetünk hiteles keresztények – az abortuszpárti „kereszténység” nem hiteles, hanem olyan, amely az által válik totálisan hiteltelenné, hogy az evangélium és az Ige igazságának következetes hirdetése helyett megalkuszik a halál kultúrájával.
Mert igen, a világunk sötétségének egy nagyon nagy oka az abortusz. Tavaly 41,9 millió gyermeket gyilkoltak meg a saját anyja méhében. Soha, egyetlen olyan szörnyű kor nem volt, amikor világszerte ennyi ártatlan halt volna meg erőszakos halállal egy év alatt. Soha. Sőt, korunkban pár évente produkáljuk az ártatlanok legyilkolásának azt a számát, melyet a világ legvéresebb rendszerének, a kommunizmusnak is csak több, mint 70 év alatt sikerült elérnie. Ez ellen fel nem szólalni történelmi bűn. Emellett úgy érvelni, hogy magunkat kereszténynek nevezzük, pedig egyenesen démoni.
Mert Krisztus gyermekeiként azért vagyunk ezen a világon, hogy az életért küzdjünk. A még meg nem született életért is – hirdetve mindenki számára, hogy van választási lehetőség: lehet az élet mellett dönteni.