Az abortusz is életvédelem: a bajba jutott lányok és nők életét védi – ezzel a címmel jelent meg cikke a magát saját személyes blogján „feminista keresztényként” aposztrofáló Laborczi Dórának, a Kötőszó volt szerkesztőjének. Ebben az irományban a szerző azt próbálja bizonygatni, hogy igenis, az abortusz keresztény szempontból is elfogadható, mert az valójában egy „életmentő beavatkozás”, s ennek bizonyítására egyéni történeteket is hoz.
Jelen írásunkban azt fogjuk megvizsgálni, hogy hol is téved a szerzőnő, amikor a magzatgyilkosságok létjogosultságát próbálja legitimálni a kereszténység nevében.
A beszámolók
Az első egy olyan valakinek a története, aki a ’80-as évek elején Romániában esett át illegális abortuszon, miután kiderült, hogy egy spontán vetélés után az általa várt ikreknek egyike immár halottként az anya méhében maradt – és így megmenekült és később tudott más gyerekeket szülni. Hogy ennek a történetnek mi is lenne a tanulsága, az nem derül ki, mindenesetre itt Laborczi nyitott kapukat dönget – egyetlen keresztyén sem tiltakozott soha az ellen, hogy egy már elhunyt magzatot kivegyenek az édesanyja méhéből, ezzel megmentve az ő életét. Az életpártiság lényege pont az, hogy az ÉLET mellett áll: vagyis nem, ez nem az a kategória, ami ellen bárki tiltakozna, aki nem támogatja a magzatgyilkosságot. Ehhez képest az, hogy a szerzőnő ezzel a példával gyakorlatilag azt sugallja, hogy az „életvédők” olyan bigottak, akik ebben a helyzetben nem engednék meg az anya életének megmentését, totális nonszensz.
A második példa egy olyan asszony beszámolója, akit gyermekkorában az apja többször is megerőszakolt. Ennek a történetnek az a kifutása, hogy a hölgy egyébként nem esett teherbe – ugyanakkor viszont az elbeszélő amellett érvel, hogy ha mégis teherbe esett volna, akkor kellett volna, hogy járjon neki a gyermek elvetetésének a joga, valamint hogy általánosságban is a megerőszakolt nőknek joguk kell, hogy legyen az abortuszhoz.
Mielőtt kitérünk ennek az etikai vetületére, egy kicsit térjünk arra rá, miért is problematikus az abortuszpártiak részéről az a fajta érvelés, amikor a vérfertőzésre és a nemi erőszakra hivatkozva követelik a széleskörűen és szabadon elérhető abortuszt. Ehhez pedig egy amerikai statisztikát fogunk alapul venni, miután sajnos a magzatelhajtás okait vizsgáló hazai tanulmányt, statisztikát nem találtunk. Floridában viszont készült egy friss, tavalyi felmérés, pont ebben a témában. Ebből az derül ki, hogy 2018-ban az USA ezen államában 70 083 művi vetélést végeztek, s ezek közül mindössze 8-at (0,01%) vérfertőzés okán, valamint csupán 101-et (0,14%) nemi erőszak miatt. Ha ehhez még hozzáadjuk azt az okot is, amikor az édesanya életét veszélyeztette a terhesség (ez is elő szokott jönni érvként az abortuszpártiak részéről), azt láthatjuk, hogy a 70 083 abortuszból csak 303-mat (0,43%!) végeztek el azért, mert a gyermek vérfertőzésből, vagy nemi erőszakból fogant, vagy a terhesség az édesanya életét fenyegette! A maradék 69 780 magzatgyilkosságot (99,57%) más, életet nem fenyegető okokból végezték, sőt, az éves művi vetélések 75,4%-ában semmilyen indok nem volt azoknak az elvégzésére a szülő(k) részéről, egyszerűen így döntöttek.
Innen nézve elképesztő az a cinizmus, ahogy az abortuszpártiak a 0,43%-ra hivatkozva követelik, hogy a maradék 99,57%-nak is joga legyen elvetetni a gyermekét! Elképesztő hazugság az, amikor életmentő beavatkozásnak állítunk be egy olyan gyakorlatot, ahol gyakorlatilag fél százalékot sem éri el azon beavatkozások száma, ahol ténylegesen beszélhetünk életmentésről vagy annak a szándékáról (akár fizikai, akár pszichológiai értelemben)! És igen, ez egy amerikai adat – de valószínűtlen, hogy a százalékos arányok tekintetében a magyarországi viszonyokhoz képest nagy eltérések lennének tapasztalhatók.
Azonban tegyük azt is hozzá, hogy ez csupán egyik oldala az éremnek. A másik inkább egy morális-etikai kérdés: nevezetesen az, hogy megérdemli-e az a gyermek a halált, amelyik erőszakból fogant? Halálra ítélhetünk-e bárkit azért a bűnért, amit az apja követett el? S vajon az erőszaktevő megérdemli-e a tettéért a halált? Itt valóban érdekes kettős mércét tapasztalhatunk az abortuszpártiak részéről: ők ugyanis nagy valószínűséggel halálbüntetés-ellenesek is, így az erőszaktevő kivégzésének lehetőségére részükről egy kategorikus nem lenne a válasz – azonban az erőszakból fogant gyermekre azonnal kimondanák a halálos ítéletet. Itt már ténylegesen felvetődik az is, hogy keresztényként hogyan is szükséges állást foglalnunk? Avagy, ha a Szentírás szerint a magzati élet is emberi személy, vagyis teljes értékű élet, akkor követelheti-e keresztényként bárki azt, hogy ez az élet valaki más vétkéért lakoljon halállal? Meggyőződésünk, hogy nem.
Ugyanakkor érdemes kitérni arra, hogy a második beszámolóban hozott érv (miszerint nem lehet megkövetelni senkitől, hogy az erőszakban megfogant „gyümölccsel” együtt éljen), bár alapvetően jogos, itt mégis csúsztatás, mert hamis következtetést vonnak le belőle. Ez az állítás ugyanis nem arra indok, hogy megöljük a gyermeket – hanem arra, hogy segítsük az örökbefogadását, hogy olyan nevelőszülei lehessenek, akik a fogantatása körülményei ellenére is szeretetben lesznek képesek őt felnevelni.
Mit tegyenek a keresztények?
Ugyanígy hibás a cikk folytatásában az a fajta érvelés is, mi szerint annak, aki „valóban kereszténynek tartja magát”, nincsen joga ebben a kérdésben ítélkezni. Már hogyne lenne? A kereszténységnek pont az az egyik fontos feladata, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy létezik bűn, s felmutassa a kiutat abból! Ha mi, hívő keresztények nem ítéljük el a magzatgyilkosságok gyakorlatát, akkor ugyan ki fogja? Ha mi nem állunk az élet mellé, akkor ki lesz az, aki megteszi azt helyettünk?!
Lehet-e arra hivatkozva abortuszpártinak lenni, hogy akkor is lesz magzatelhajtás, ha illegális lesz? Laborczi Dóra igennel válaszol cikkében erre a kérdésre (számos más „választáspárti” hangadóval együtt), bele sem gondolva abba, hogy mennyire hamis ez az érv. Mi viszont itt most feltennénk egy kérdést, remélve, hogy az is elolvassa majd, akinek az írására válaszolunk: vajon akkor is elfogadható ez az érv, ha mondjuk valaki a gyilkosság, a vérfertőzés, a pedofília vagy a nemi erőszak legalizálása céljából érvel így?
S vajon milyen módon tudja a szerzőnő igazolni, bizonyítani azt az állítást, amit ő is tolmácsol, s ami így szól: „Nem igaz az az érv, hogy ahol tiltják, ott nem történik annyi abortusz. A hivatalos statisztikákban talán, de amellett titokban rengeteg helyen végeznek illegálisan abortuszt, néhol barbár körülmények közt, a nő életét veszélyezve”? Van-e erre bármilyen bizonyíték? Vajon az abortusz legalizálása előtt volt-e bármikor olyan időszak, amikor 41,9 millió(!) gyermeket öltek meg a saját anyja méhében egy év alatt? Volt-e olyan kor, amikor a tavalyi évhez hasonlóan a szerzőnő szerint „életet védő” abortusz volt a vezető halálok a bolygónkon? Nincs semmi olyan statisztika, ami ezt az állítást alátámasztaná. Az elképesztő népességcsökkenés, ami a művi vetélést legalizáló országokban bekövetkezett, szintén azt bizonyítja, hogy a tömeges magzatgyilkosság gyakorlatával csak azóta számolhatunk, mióta az legális. De ha nem is így lenne – a nemi erőszak legalizálása mellett sem lehet az érv, hogy „akkor se történik kevesebb ilyen eset, ha illegális”.
Itt fontos azt is megjegyezni, hogy érdekes, szomorú, de egyáltalán nem meglepő, ahogy az ilyen és hasonló progresszív teológiai vonalon mozgó oldalak és csoportok csak arról nem hajlandóak soha szólni, ami egyértelműen az egyik elsődleges oka annak, hogy milliók halnak meg az anyaméhben és milliók szenvednek halott gyermekeik anyjaként / apjaként. Vagyis nem beszélnek arról, hogy az elsődleges és legnagyobb probléma az, hogy a szexualitást kiemeltük a házasság Isten-adta keretei közül és a promiszkuitást tettük a „szabadság mércéjévé”.
Laborczi Dóra is hosszan érvel amellett, hogy felvilágosításokat kell tartani, a fogamzásgátlás lehetőségeit kell kiszélesíteni, említi azt, hogy a legtöbb magzatgyilkosságot Magyarországon a 15-19 év közötti lányok végzik, még egy fiatal lelkésznőt is hoz, aki paráznasága gyümölcsét egy sírboltba rejtette, ő maga pedig elvérzett a titokban való szülés következményeként. Azonban arról nem szól, ami a probléma gyökere: arról, hogy az ember ódivatúnak, bigottnak, semmisnek bélyegezte Istennek a szexualitás kapcsán adott parancsait, s átlépte azt a törvényi korlátot, ami azért lett felállítva, hogy megvédje őt a korláton túli szörnyű veszedelmektől. Mert igen, a magzatgyilkosságok jelentős része valójában nem más, mint az, amikor emberek megpróbálnak elmenekülni a bűnük következménye alól. Először a paráznaság, majd nem kívánt terhesség, s erre válasz az abortusz – szomorú, hogy emberek sokasága hiszi azt, hogy a bűn következménye elől egy másik bűn elkövetése által meg lehet menekülni, és még szomorúbb az, amikor ezt a cselekedetsort valaki „keresztényként” támogatja.
Nem beszél arról, hogy igen, szükségünk van önvizsgálatra is – mert bizony, ebben sokszor valóban a keresztyén közösségek és hívek is cinkosok, amikor hallgatnak erről, attól tartva, hogy bigottnak és maradinak fogják bélyegezni őket. Pedig itt valóban helye lenne a magunkba nézésnek és a bűnbánatnak. Vajon mi, hívő keresztények, gyülekezeti tagok és gyülekezeti lelkipásztorok szólunk-e arról, hogy mi az Úr parancsa a szexualitás terén? Vajon fiainkat, lányainkat, hittanosainkat, konfirmandusainkat, fiataljainkat megtanítjuk-e arra, hogy mit is jelent a tisztaság ebben a kérdésben (is) és hogy az miért fontos, miért jó? Vajon gyülekezeti, egyházi szinten fel merjük-e nyilvánosan, hangosan vállalni a biblikus álláspontot, kimondva, hogy a házasságon kívüli szexuális kapcsolat súlyos bűn – vagy inkább hallgatunk, mert félünk attól, hogy kinevet majd minket a modern világ? Ugyan miért kéne a gúnykacajtól tartani? Már Pál apostol is felhívja arra a figyelmet, hogy igen, azok számára, akik elvesznek, a keresztény tanítás csupán bolondság – de a választottak számára ez az élet forrása!
Itt van helye a bűnbánatnak, hiszen „vétkesek közt cinkos, aki néma”! Épp ezért, most arra bíztatunk minden keresztényt, hogy ha előkerül az abortuszkérdés, merjen szólni annak az okáról is. Merjen szólni arról, hogy a szexuális szabadosság eszméje tévút. Mert pont itt, pont a magzatgyilkosság kapcsán is rendkívül aktuális a jakabi igevers:
A kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz.(Jak 1,15)
