Az egyházatyák, ókeresztény írók és a transzszubsztanciáció

Facebook YouTube

Az egyházatyák, ókeresztény írók és a transzszubsztanciáció

Az egyik problémás és téves, a Tridenti Zsinat által tett állítás, amit e cikkben szeretnék önöknek felmutatni: a katolikus mise-értelmezését, valóban tanították „összes elődeink, ahányan csak voltak Krisztus igaz Egyházában”? Hogyan értelmezzük az egyházatyák szavait? Miért mondhatjuk, hogy a modern transzszubsztanciáció-tant nem vallották ókeresztény eleink?

Maga az „eucharisztia” szó hálaadást jelent és már a legkorábbi keresztyének is az utolsó vacsorára való emlékezésként éltek vele. A korai évszázadok hívei általában az úrvacsorára úgy tekintettek, mint ami emlékezteti őket Krisztus halálára és feltámadására. Maga Krisztus parancsolta, hogy így tegyünk a kereszthalála előtti éjszakán. Ahogyan Pál apostol lejegyzi:

„Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam néktek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: “Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: “E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljön.” 1Kor 11,23-26.

Egyháztörténeti szempontból legalább két fontos dolgot kell figyelembe vennünk, mikor a mise/eucharisztia/úrvacsora témáját vizsgáljuk. Először is: valóban azt hitték az egyházatyák, hogy az úrvacsorai jegyek [kenyér és bor] valóban szó szerint Krisztus fizikai testévé és vérévé változik? Más szóval: vallották e a transzszubsztanciációt [átlényegülést] úgy, ahogyan azt a mai katolikusok? Másodszor: a korai keresztyének is engesztelő áldozatként tekintettek-e az eucharisztiára? Más megközelítésből: ugyanúgy tekintettek erre, mint a 16. századi tridenti zsinat óta teszik a katolikusok?

A mai posztban a két kérdés közül az első kérdést vizsgáljuk meg.

A transzszubsztanciáció (transsubstantiatio) latin eredetű katolikus teológiai szakkifejezés, jelentése átlényegülés. A kenyér (ostya) egész lényege, szubsztanciája, Krisztus testévé és vérévé, Krisztus testének és vérének szubsztanciájává, illetve a bor egész szubsztanciája szintén Krisztus testévé és vérévé, Krisztus testének és vérének szubsztanciájává változik, lényegül át. Ez az átváltozás az eucharisztikus imádságban (prex Eucharistica), a szentmise kánonjában történik meg Krisztus hatékony szavára és a Szentlélek tevékenysége révén. A kenyér és a bor érzékelhető sajátossága, színe az Eucharisztiában változatlanul megmarad. (Katolikus lexikon)

Vallották-e az apostoli atyák a mai értelemben vett katolikus eucharisztiát?

Először is álljon itt néhány idézet az egyházatyáktól, melyeket e vitában gyakran citálnak a katolikusok, hogy bizonyítsák: az atyák is vallották az átlényegülés dogmáját.

Antiochiai Ignác [Kr. u. 110] „Gondolkozzatok el rajta, mennyire ellentétesek Isten akaratával azok, akik másként vélekednek Jézus Krisztus ránk szálló kegyelméről! Nincs gondjuk a szeretetre, az özvegyre, árvára, üldözöttekre, a fogolyra vagy felszabadítottra, az éhezőre vagy szomjazóra. Távol tartják magukat az imádságtól és eucharisztiától, mert nem vallják, hogy az eucharisztia Megváltónk Jézus Krisztus bűneinkért szenvedett teste, melyet az Atya jóságában feltámasztott. Akik Isten ajándékának ellentmondanak, vitatkozva halnak meg.” Levél a szmirnaiakhoz, VI.2-VII.1

Irenaeus [202] “A poharat, a teremtés egy részét, a saját vérének nyilvánította, ebből fakadóan előidézi a mi vérünk áramlását; és a kenyeret, a teremtés egy részét, a saját testének állapította meg, amiből növekedést ad a mi testünknek. Amikor tehát az összekevert pohár (bor és víz) és a megsült kenyér Isten Igéjét fogadja és az eukarisztiává, Krisztus testévé válik, és ezekből a testünk lényege növekszik és segítséget kap, akkor hogy mondhatják, hogy a test nem képes Isten ajándékának fogadására, ami örök élet, test, amit az Úr teste és vére táplál, és ami tulajdonképpen az Ő tagja?“ Adversus Haeresies 5:2

Tertullianus [160-225] “A test Krisztus testéből és véréből táplálkozik, hogy a lélek hasonlóképpen megteljen Istennel” A holtak feltámadásáról

Origenes [182-254] “Korábban egy titokzatos módon a manna volt az étel, most viszont, teljes rálátásban, az igazi étel Isten Igéjének teste, ahogy ő maga mondja: ‘Az én testem az igaz eledel és az én vérem igaz ital’” Homilies on Numbers 7:2

Augustinus [354-430] “Ígértem nektek (új keresztények), akik most bemerítkeztetek, egy prédikációt, amiben elmagyaráztam az Úr asztalának szentségét…. Az a kenyér, amit az oltáron láttok, miután megszentelődött Isten Igéje által, Krisztus teste. Az a kehely, vagy inkább ami a kehelyben van, miután megszentelődött Isten Igéje által, Krisztus vére.”  Sermons 227

Hogyan tekintsünk ezen kijelentésekre?

Természetesen az senki sem tagadja, hogy az egyházatyák és ókeresztény írók használtak olyan kifejezéseket, mint „a kenyér Krisztus teste” és „a pohár Krisztus vére”. A kérdés az az, hogy mit értettek pontosan ezalatt? Végülis maga Krisztus mondta, „Ez az én testzem” és „Ez az én vérem”. Nem meglepő tehát, hogy a korai egyházatyák is visszhangozták ezen szavakat.

Mit értettek azonban ezek alatt akkor, mikor az Úr asztalához járultak? Úgy gondolták, hogy ezen elemek szó szerint Krisztus testévé és vérévé változnak? Vagy szimbólumként és jelképként tekintettek rájuk?

Ahhoz, hogy helyesen tudjuk megválaszolni e kérdést, legalább két dolgot szem előtt kell tartanunk.

1. Mindig az adott történelmi kontextusban kell értelmeznünk az atyák és ókeresztény írók szavait.

Ez különösen igaz Antiochiai Ignácra és Irenaeusra. Életük alatt mindketten szembekerültek a doketizmussal, mint eretnekséggel, mely azt tanította, hogy minden anyag gonosz. Ebből következően a doketisták tagadták, hgoy Jézusnak valódi teste lett volna. Ez ellen a hamis tanítás ellen írt János az egyik levelében: „Mert sok hitető jött el a világba, akik nem vallják, hogy Jézus Krisztus testben jött el: ez a hitető és az antikrisztus.” (2Jn 7)

Hogy legyőzzék ezen eretnekséget, Irenaeus és Ignác is Krisztus utolsó vacsorán elmondott szavait adta vissza (idézve az Ő szavait: „Ez az én testem…” és „Ez az én vérem…”). Így hatásosan érveltek a doketisták ellen, hiszen maga Jézus bizonyítja saját szavaival, hogy valódi, fizikai testet birtokolt.

Irenaeus után, egy generációval később Tertullianus ugyanezt az érvelést használta Markion ellen, mikor ezt írta:

„Ezért vallotta meg, hogy vágyva vágyta elkölteni a húsvéti vacsoráját – méltatlan lenne ugyanis, hogy valami idegent kívánjon az Isten –  vette a kenyeret, szétosztotta tanítványainak, testévé tette, amikor azt mondotta: “ez az én testem” (Lk 22,19) (nos, ha itt megállunk, akkor azt látjuk, hogy nagyon úgy tűnik, ez ugyanaz, mint amit Róma tanít, de az idézet folytatódik:), vagyis testem alakja (symbol of My Body, id est figura corporis mei). Nem lett volna ugyanis alakja (There could not have been a symbol, Figura autem non fuisset ), ha a valóságos teste nem lett volna. Egyébként üres valami lenne, a képzelet szülötte, ami nem tudna alakot ölteni.” Markion ellen, 4.40

Tertullianus magyarázata nem is lehetne világosabb. Egyrészről Krisztus saját szavaival érvel a doketisták ellen, másrészt még tovább ment, mikor kijelentette, hogy a kenyeret és a bort szimbólumokként kell értelmezni, melyek Krisztus valódi testét jelképezték.

Tertullianus magyarázatát is figyelembe véve, jó okunk van arra, hogy ugyanígy értelmezzük Irenaeus és Ignác szavait.

2. Engednünk kell, hogy az atyák maguk magyarázzák saját szavaikat.

Az előbbiekben már láttuk, hogy hogyan tisztázta Tertullianus saját értelmezését az úrvacsorával kapcsolatban. Ugyanígy, ha mélyebben elmerülünk az atyák írásaiban és nem csak kiragadott kis részeket vizsgálunk, láthatjuk, hogy hasonlóan világossá tették magyarázataikkal értelmezésüket és nyilvánvalóan szimbolikus, misztikus vagy spirituális értelemben vették az úrvacsorai elemeket.

Egyfelől szinte mind előveszik Krisztus szavait: „Ez az én testem…” „Ez az én vérem…”, mikor az úrvacsoráról beszélnek. Mégis, más helyeken nyilvánvalóvá teszik, hogy ezen mondatokat szimbolikusan, spirituálisan értelmezik. Álljon erre itt néhány példa:

A Didaché, melyet az első század végén-második század elején írtak, úgy hivatkozik az úrvacsorára, mint „lélek szerinti étel és ital” (Didaché, 9). A hosszú, kifejtő szakasz semmi olyan állítást nem tartalmaz, mely a transzszubsztanciációra utalna.

Jusztinosz [110-165] „Nyilvánvaló, hogy ebben a jövendölésben arról a kenyérről beszél, amit a mi Krisztusunk adott nekünk, hogy megtestesülésének emlékezetére cselekedjünk, mi, akik hiszünk benne, és akikért Ő a szenvedést magára vállalta; továbbá arról a kehelyről, amit vérének emlékezetére a hálaadásban nekünk cselekednünk átadott.” Párbeszéd a zsidó Trüfónal

Alexandriai Kelemen „A Biblia ennek megfelelően, a bort a szent vér jelképének nevezte” Instructor 2.2

Origenész „A kenyér a jelképe nálunk az Istennek történő hálaadó fölajánlásnak, amit eucharisztiának nevezünk.” Celsus ellen 8.57

Cipriánusz [200-258], aki sokszor nagyon szószerinti nyelvezettel beszél az úrvacsoráról, az alábbi idézetben azok ellen beszél, akik az úrvacsorai bort vízzel akarták vegyíteni. Míg ezt magyarázta, kiemelte, hogy a bor Krisztus vérét jelképezi: „Nagyon csodálkozom, hogy honnan nőtt ki ez a gyakorlat, hogy néhány helyen, ellentmondva az evangéliumi és apostoli nevelésnek, víz van felajánlva az Úr poharában, ami önmagában nem tudja jelképezni Krisztus vérét.” Epistle 63.7

Eusebios [263-340] „A vérrel, ami valóban az Ő vérének jelképe volt, megtisztítja őket, akik bemerítkeztek az Ő halálába, és hisznek az Ő vérében, a régi bűneiktől, lemosva és megtisztítva a régi ruhájukat és köntösüket, hogy ők, megváltva az isteni szőlő drága vér által és erről a szőlőtőről származó borral, “levessék a régi embert a cselekedeteivel és öltsék fel az új embert, ami megújul ismeretben az Ő képére, aki teremtette  őt”…. A tanítványanak adta, mikor mondta, “Vegyétek, igyátok, ez az én vérem, ami kiontatik értetek, a bűnök bocsánatára, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” És “a fogai fehérek, mint a tej” mutatják a fényességét és tisztaságát a szentségi ételnek. Hiszen, ismét, Ő maga adta a jelképeit az Ő isteni rendelkezésének a tanítványainak, mikor megparancsolta nekik, hogy cselekedjék a testének hasonlatosságát. Mert mivel többé nem telt kedve véres áldozatokban, vagy azokban, amiket Móze rendelt el különféle állatok lemészárolása által, és kenyeret adott nekik a teste jelképeként, a tisztaságát és ragyogását tanította az ilyen ennivalónak azzal a mondással, hogy “És a fogai fehérek voltak, mint a tej”” Demonstratia Evangelica, 8.1.76–80 

Athanasius [296-373] “Amit mond, az nem testi, hanem lelki… Emiatt tett említést az Emberfia felemeltetéséről a mennybe, hogy elvezesse őket a testi elképzeléstől, hogy így megtanulják, hogy a fent említett test fentről való mennyei ennivaló és lelki étel, amit Ő adott.” Húsvéti körlevél 4.19

Augusztinosz [354-430] “Értsétek lelki módon, amit mondok, ne egyétek ezt a testet, amit láttok, ne is igyátok a vért, amit azok, akik keresztre feszítenek fognak kiönteni…. Bár szükséges, hogy ez látható módon legyen megünnepelve, mégis lelki értelemben kell érteni.” Psalms 99.8

„Ha nem eszitek az emberfia testét és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet tibennetek, mondja Krisztus” Úgy látszik, mintha valami aljasságot vagy gonosztettet írna elő; így hát jelképes (figure) kifejezésmóddal van dolgunk, ami valójában azt parancsolja nekünk, hogy vegyünk részt az Úr szenvedésében, és gyönyörűséggel, valamint üdvösségünkre tekintve őrizzük meg emlékezetünkben, hogy miattunk feszítették és sebezték meg testét.” On Christian Doctrine 3.16.24

„noha nem tartjuk többé kötelességünknek, hogy áldozatokat ajánljunk fel, elismerjük az áldozatokat, mint a titokzatos kinyilatkoztatás részeit, ami által a próféciák előrevetítettek. Ezek voltak a példáink, és sok és különféle úton mindegyik az egy áldozatra mutatott, melyre mi most emlékezünk. Most, hogy ez az áldozat kinyilatkoztattatott, és és felajánlattatott kellő időben, az áldozat nem köt minket többé úgy mint istentiszteleti cselekmény, habár megőrzi szimbolikus tekintélyét.” Contra Faustum 4.5

“Kicsoda az Isten országának kenyere, ha nem az, aki így szólt: “Én vagyok az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá”? Ne a szádat készítsd, hanem a szívedet! Ez volt az az alkalom, amikor e vacsora példázatát (Lk 14,16 sk) elmondta az Úr. Íme, mi Krisztusban hiszünk, Őt vesszük (fogadjuk be) hittel. Amikor Őt vesszük, tudjuk, mire gondoljunk. Csak egy kis darabot veszünk, és a szívünk tápláltatik. Nem az táplál tehát bennünket, amit látunk, hanem az, amit hiszünk. Ennélfogva mi sem a (példázat) külső értelmét kerestük…” (Sermo 62). “Ezt jelenti hát az eledel evése: nem az elveszendőé, hanem azé, ami megmarad az örök életre. Miért készíted hát fogadat és gyomrodat? Higgy, és már ettél is.” (In Joan. Tract. 25.)

“Ő ugyanebben a testi jelenlétében fog eljönni, hogy ítéljen eleveneket és holtakat, a hit és az egészséges tanítás szabálya szerint. Ugyanis lelki jelenlétével a mennybemenetele után is megmaradt velük, és az egész világon (lakozó) Egyházával az idők végezetéig. (Mt 28,20) Tehát csak azokra érthetjük helyesen e szavait: “Míg velük voltam, megőriztem őket”, akik hittek Őbenne, és akiknek megőrzését már megkezdte testi jelenlétében, de most megfosztotta őket ettől, hogy szellemi jelenlétével tartsa meg őket az Atyánál.” (Jn 17,6-8, 106. traktátus, 2. szakasz.)

Gelasius pápa [meghalt: 496] „A Krisztus testének és vérének sakramentuma isteni dolog, mely által mi az isteni természetben részesülünk, s mégsem szűnik meg az a kenyérnek és bornak lényegével (szubsztanciájával) és természetével bírni. És bizonyosan a Krisztus testének és vérének képe és hasonlatossága ünnepeltetik a misztériumok végrehajtásában.” De Duabis Naturis

Számos hasonló idézetet lehetne hozni, melyek azt bizonyítják, hogy az atyák szimbolikusan, spirituálisan értették Krisztus szavait. Más szóval: nem hittek a mai értelemben vett transzszubsztanciációban.