Valóban szükségünk van egy tévedhetetlen Tanítóhivatalra és tévedhetetlen tudásra a kánonnal kapcsolatban? Magába roskad a sola Scriptura?

A római katolikus teológusok általában a következő érvet hozzák fel a sola Scriptura tanítása ellen:

„Az Egyház tévedhetetlen megnyilatkozása nélkül nem tudhatnánk, mely könyvek tartoznak a Bibliába. Mivel nincs egy Istentől ihletett bibliai kánonlistánk, a sola Scriptura tana nem elégséges ahhoz, hogy megállapítsuk, mely Írások részei a Szentírásnak. Így a sola Scriptura tana önmaga alól húzza ki a széket, megsemmisíti önmagát.”

Alább C. Michael Patton (ThM, Dallas Theological Seminary) válaszát, érvelését közöljük a témában. Az írás nem lesz rövid, viszont az egyik legfontosabb, leginkább megütközést keltő kérdést és problematikát érinti, így érdemes elgondolkodni rajta.

A fenti felvetés részben igaz. Mindenki Bibliájában megtalálható a bibliai könyvek listája, mely 39 ószövetségi és 27 újszövetségi könyvből áll, így összesen 66 könyvet találunk a protestáns kiadásokban. Ezen könyvek összességére szoktak a „kánon” szóval hivatkozni, mely eredetileg mértéket, mérőrudat jelentett. A Szentírás kánonja tehát azon könyvek gyűjteménye, melyekről a keresztények úgy vélik, a Bibliába tartoznak. Ez a hagyomány azonban nem egységes: a protestáns,  katolikus és az ortodox egyházak különböző kánont használnak, a katolikusok és ortodoxok kanonikusnak tartják az ún. deuterokanonikus könyveket (melyekre a protestánsok gyakran apokrifokként hivatkoznak).

A „Honnan tudod, mely könyvek tartoznak a Bibliába?” kérdés valóban hatalmas jelentőséggel bír, és talán a protestantizmus és a sola Scriptura elleni legvégső, látszólag legmeggyőzőbb érv kapcsolódik hozzá. A katolikusok és ortodoxok általában két, 4. századi zsinatra hivatkoznak (Karthágó és Hippó), mikor azt szeretnék alátámasztani, hogy ezen (deuterokanonikus/apokrif) könyvek a kánonhoz tartoznak. A katolikusok hivatkoznak továbbá a Trenti Zsinatra (1545-1563), mely tévedhetetlenül, dogmaként deklarálta a jelenlegi katolikus kánont (beleértve az apokrif iratokat), tévedhetetlenül kijelentette, mely könyvek tartoznak a Szentírásba.

A protestánsok viszont úgy hiszik, hogy 66 könyv a Szentírás része, se több, se kevesebb. Hisszük, hogy mind a 66 könyv ihletett, tévedhetetlen, de mégsem hisszük azt, hogy a Bibliában szereplő könyveink listája a kánonhoz tartozó lenne, másszóval a kánonlista nem része Isten ihletett szavának. Mivel ebben a kérdésben nem segítenek a héber-görög kéziratok sem, egy lehetséges nehézséggel nézünk szembe. Ha nem hisszük (ellentétben a római katolikusokkal), hogy létezne egy tévedhetetlen intézmény/emberi tekintély (a Tanítóhivatal, illetve a pápa ex cathedra megnyilatkozásai), mely meghatározhatná, hogy mely könyvek tartoznak a Bibliába, honnan lehetne bizonyosságunk a kanonikus könyvekről úgy, hogy továbbra is a sola Scripturát valljuk?

Úgy tűnhet tehát, hogy a sola Scriptura önmagában nem elégséges arra, hogy igazolja az „egyedül a Szentírás” alapelvét. Tévedhetetlen könyvek nem-tévedhetetlen (tökéletlen) kánonját birtokolnánk?

R.C. Sproul volt az első, aki azt állította, hogy a protestánsoknak nem-tévedhetetlen listájuk van a tévedhetetlen bibliai könyvekről. Tévedhetetlen könyvek nem-tévedhetetlen kánonja? Mi jó ebben, mi az értelme ennek? Ezzel szemben a katolikusok azt állítják, hogy a tévedhetetlen tekintélybe (a Tanítóhivatal) vetett hitük miatt a tévmentes könyvek tévedhetetlen kánonját birtokolják, a protestánsok pedig (például az újszövetségi könyvek kapcsán) csak átvették tőlük ezeket a könyveket.

Itt azonban nem ér véget a katolikusok felvetése: mi a helyzet az értelmezéssel? A protestánsok nem csak, hogy nem hisznek egy tévedhetetlen tekintélyben, mely tévedhetetlenül határozta meg, mely könyvek tartoznak a Bibliába, de abban sem hisznek, hogy ez a tévedhetetlen tekintély tévedhetetlenül értelmezné a Szentírást.

Így a protestánsok egy nem-tévedhetetlen magyarázatával bírnak a tévedhetetlen könyvek  nem-tévedhetetlen kánonja kapcsán.

És általában ezzel a felvetéssel el is indítják az egyént a katolicizmus felé.

Azonban, mint minden feszültséget és arra adott reakciót, ezt sem szabad elhamarkodni. Ez a kérdéskör ismeretelméleti (episztemológiai) probléma, kérdés. Az episztemológia a „Honnan tudod?” kérdéssel operál. Honnan tudjuk, hogy a mi kánonunk a helyes? Honnan tudjuk, hogy a mi értelmezésünk a helyes? Ezen kérdések mögött a „bizonyosság” gondolata húzódik meg. Honnan tudjuk „bizonyosan”? Ne álljunk meg itt: honnan tudjuk „abszolút” bizonyossággal? (Az abszolút bizonyosság kizárja a tévedés lehetőségét)

A kérdés, amit fel kell tennünk: szükségünk van-e egy abszolút, tévedhetetlen bizonyosságra valamiről ahhoz, hogy 1. okunk legyen valamiben hinni 2. ebben a valamiben való hitünk kapcsán felelősségre vonhatók legyünk? A válasz a „nem”, két ok miatt is:

 

1. Az abszolút, tévedhetetlen bizonyosság szükségessége a felvilágosodás és a karteziánus episztemológia eredménye. Az a kijelentés, miszerint valamiről abszolút bizonyossággal kell bírnom, mielőtt hihetnék benne, olyan magasra helyezi a mércét, hogy azt egyedül Isten tudná megugrani. A matematikán és néhány analitikus kijelentésen kívül (például, hogy a háromszögnek három oldala van), nem bírhatunk abszolút, tévedhetetlen bizonyossággal, kizárólag relatív bizonyossággal. Ez természetesen senki számára nem lehet a felelősség alól kifogás/felmentés azzal kapcsolatban, hogy miben hisz.

Egy jó példa erre a nap: hiszem, hogy holnap is fel fog kelni; minden egyes napra az ebben való hit jegyében készülünk fel. Ha éjszaka beállítjuk másnap reggelre az ébresztőnket, átnézzük a másnapi teendőnket, ezt annak a tudatában tesszük, hogy bizonyossággal vagyunk afelől, hogy a másnap ténylegesen el is fog jönni. Bár bizonyosak vagyunk afelől, hogy másnap fel fog kelni a nap, nincs „tévedhetetlen” bizonyosságunk róla. Jöhet egy asztronómiai anomália, melynek következtében megszűnik forogni a Föld. Jöhet egy aszteroida, mely becsapódik és elpusztít minket, de akár visszajöhet az éjszaka közepén Krisztus is. Röviden: nincs abszolút, tévedhetetlen bizonyosságunk arról, hogy valóban eljön a másnap; ez azonban nem szolgálhat kifogásként számunkra sem Isten, sem ember előtt arra, hogy ne higgyünk abban, hogy holnap is felkel a nap. Hiszen gondoljunk csak bele: Mi történne, ha elkésnénk egy találkozónkról másnap és azt mondanánk: „Sajnálom, de nem állítottam be az ébresztőt, mert nem volt abszolút, tévedhetetlen bizonyosságom afelől, hogy eljön ez a nap.” Jogos kifogás lenne? Nem. Sem afelé, akivel éppen találkozóm lett volna, sem Isten felé nem élhetünk ilyen kifogással.

Van egy fogalom, melyet azokra használunk, akik minden felől tévedhetetlen bizonyossággal szeretnének bírni: „mentálisan betegek”. Emlékezzünk csak az „Isten nem ver Bobbal” című filmre, ahol a főhős, Bob mentálisan beteg volt, hiszen a döntéseit mindig valószínűség alapján hozta meg. Mivel meg volt a lehetősége annak, hogy ha kilép a házából, valami rossz történik vele, ezért feltételezte, hogy az meg is fog történni. A valószínűségnek is vannak fokozatai, és ezen fokozatok alapján cselekszünk. Csak azért, mert meg van a lehetősége annak, hogy holnap nem kel fel a nap, ez nem jelenti azt, hogy valószínűleg nem fog.

Ugyanez elmondható a kánonról és a Szentírás értelmezéséről is. Csak azért, mert meg van a lehetősége, hogy tévedünk (hiszen nem vagyunk tévedhetetlenek), ez nem jelenti azt, hogy valószínűleg tévedtünk is. Éppen ezért a valószínűség fokozatának mértékét kell meghatároznunk a Szentírásra vonatkozólag.

 

2. Az episztemológiai bizonyosság ködfelhője, mely által úgy tűnhet, hogy létezik egy tévedhetetlen tekintély, (a katolikus Tanítóhivatal) szertefoszlik, mikor ráébredünk arra, hogy mindannyian nem-tévedhetetlenül (tökéletlenül) indulunk. Egyetlen protestáns vagy katolikus hívő sem követelhet magának személyes tévedhetetlenséget, így lehetséges, hogy mindannyian tévedünk. Bármely kérdésről is legyen szó, mindannyian egy személyes, azonban nem tévedhetetlen, tehát tökéletlen elköteleződésből indulunk ki. Így a katolikusok egy tévedhetetlen tekintélyben való hite téves is lehet.

 

„A tévedhetetlen tanítóhivatalba vetett hit szükségességének feltételezése episztemológiailag elégtelen alap arra, hogy a „valószínű tudásunk” fölé emeljük a bizonyosságunkat. A katolikus teológusok elismerik, hiszen nem tehetnek mást, hogy nincs tévedhetetlen bizonyítékuk arra, hogy létezne egy tévedhetetlen tanítóhivatal. Hitüket pusztán csak „valószínű” érvekre alapozzák. Ha azonban így van, akkor episztomológiai vagy apologetikai szempontból a katolikusoknak pusztán „valószínű” vagy „lehetséges” alapjuk van hinni abban, hogy a Tanítóhivataluk feltételezett tévedhetetlen kijelentései (akár a kánonnal, akár a magyarázattal kapcsolatban) igazak.” (Roman Catholics and Evangelicals: Agreements and Differences, p. 216).

 

Álljon itt egy ábra a könnyebb megértés és szemlétetés végett:

Ez azt jelenti, hogy mindannyian ugyanabban a folyóban vagyunk, csak különböző csónakokban. A katolikusoknak (két-forrás elmélet) nem-tévmentes (tökéletlen) bizonyosságuk van egy tévedhetetlen tekintély felől; míg a sola Scripturát valló protestánsoknak nem-tévmentes (tökéletlen) bizonyosságuk van egy tévedhetetlen tekintély felől. Mindkét tekintélyt bizonyítékokkal kell alátámasztani és mindkét tekintélyt nem-tévedhetetlen (tökéletlen) emberek kell, hogy értelmezzék. Mi tehát végső soron a különbség? A sola Scriptura-t vallók kihagyják a tévedhetetlen középső embert/Tanítóhivatalt.

A sola Scriptura-t vallóknak nincs tévedhetetlen tudásuk a tévedhetetlen könyvek kapcsán? Így van, ezt elismerjük. Viszont senki hite sem lehet tévedhetetlen, így ki van téve a hibalehetőségnek. De emlékezzünk: a hiba lehetősége nem jelenti a hiba valószínűségét.

A cikk forrása ITT