A római katolicizmus adta a protestánsoknak a Bibliát?

A Sola Scriptura ellen egyik leggyakrabban használt katolikus érv az alábbi: ha a Szentírás az egyedüli tekintélyünk, akkor honnan tudhatjuk, hogy mely könyvek ihletettek azt látva, hogy a Szentírás önmaga nem beszél erről? Vagy ha a Sola Scripturához ragaszkodsz, miért követsz egy olyan újszövetségi kánont, melynek tekintélyét a Római Katolikus Egyház ismerte fel? Nem sérti ez a Sola Scriptura elvét? Ahogyan Patrick Madrid katolikus apologéta megfogalmazta: „nincs „ihletett tartalomjegyzék” a szentírásban, mely megmutatná mely könyvek tartoznak bele és melyek nem.”[1] Ez egy általános érvelés a katolikus apologéták részéről, amit arra használnak, hogy zavarba ejtsék a protestánsokat a Sola Scriptura kérdése kapcsán.

Azonban több komoly probléma is adódik ezzel az érveléssel.

1. Egyedül a „Solo Scriptura-ra” lenne érvényes az a felfogás, hogy a Biblia az egyetlen kizárólagos tekintély és nem a Sola Scripturara, mely azt jelenti, hogy a szentírás a végső tekintély. A Sola Scriptura kapcsán semmi kifogásolható nincs abban, ha a keresztények más külső tekintélyre is támaszkodnak (mint pl. az Egyház), egészen addig, amíg ezen külső tekintélyek által deklarált tanok nem mondanak ellent és megegyeznek a Szentírás tanításaival.[2] Ezért nem probléma a Sola scripturát vallók számára elfogadni az egyház kanonizáció kapcsán hozott kijelentéseit mivel az egyház kritériumait, melyeket arra használtak, hogy felismerjék a kánont a 4. században, megtalálhatjuk minimum implicit módon a Szentírásban.

Például az egyház egyik kritériuma az irat apostolicitása volt annak kapcsán, hogy eldöntsék, egy újszövetségi könyv valóban a Szentírás része-e. (Tehát hogy apostol vagy hozzá szorosan köthető személy írta-e a művet.) Minden jó konzervatív újszövetségi bevezetés megerősíti és ismerteti a kanonicitás ezen ismérvét (pl. Carson és Moo: Bevezetés az Újszövetségbe). Az egyház által használt, a korhoz kötött kritérium kapcsán megtalálhatjuk a könyvek belső tartalmában azokat a kijelentéseket, melyek által felismerhetjük, hogy első vagy második században keletkezett-e a mű. Az újszövetséges tudósok rendszeresen határozzák meg ezt így. Minden jobb bevezetéstani mű közölni fogja azokat a belső érveket 1-1 könyv kapcsán, melyek alapján megállapítható, hogy az első században keletkezett-e az adott írás. Az ortodoxia (igazhitűség) kritériuma kapcsán szintén megláthatjuk a művekben magukban  azt, hogy konzisztensek-e, megegyezők-e hittartalom szempontjából egymással vagy sem. Tehát nincs semmi következetlenség a Sola Scripturát vallók részéről, ha elfogadják az egyház tekintélyét a kánon felismerése kapcsán, mivel ha magukat a kanonizált könyveket vizsgáljuk, láthatjuk, hogy az egyház döntése minimum implicite konzisztens a Szentírással.

2. Mikor a katolikus apologéták ezzel az érveléssel élnek, azt feltételezik, hogy azok a 4. századi zsinatok, melyek felismerték a kánont, római katolikus zsinatok voltak, illetve a Római Katolikus Egyház részeként ültek össze. Azonban ezen zsinatok egyike sem vallotta azokat a dogmákat, amit a modern Római Katolikus Egyház megkövetel a híveitől, annak érdekében, hogy római katolikusnak mondhassák magukat – Róma tanítása szerint ezen dogmákat mindig hitték Krisztus Egyházában (pl. pápai tévedhetetlenség, Mária mennybevétele, Mária bűntelensége). Így hibás következtetés a modern katolikusok részéről azt állítani, hogy ezen 4. századi zsinatok tagjai melyek a kánonnal foglalkoztak a mostani modern vallásos rendszer részét képezték. A keresztény egyház részei voltak, nem pedig a pápás rendszeré azok a zsinatok, melyek a felismerték a kánont a 4. században.

3. A protestánsok sokkal inkább hasonlítanak a korai keresztényekre akik a hippói és kartágói zsinatok előtt éltek. Ezek a korai keresztények bizonyos könyveket anélkül tartottak ihletettnek, hogy bármilyen zsinat végső tekintélyként szolgált volna számukra e kérdésben. Irenaeus Justinos, Athanasius… mind ismerték és kanonikusnak, ihletettnek fogadták el ezeket a bibliai könyveket jóval a hippói vagy karthágói zsinat előtt. Nem volt pápájuk vagy zsinatuk mely lediktálta volna számukra, mely könyveket kell elfogadniuk és melyeket elutasítaniuk. Ha a modern katolikusok ugyanazért elítélik a protestánsokat, ugyanúgy el kell ítélniük ezeket a korai egyházatyákat, ha következetesek akarnak maradni.

4. Róma hamisan állítja azt, hogy a Szenthagyomány alapján határozták meg a bibliai kánont az egyházban a 4. században, mikor a hippói zsinat és a III. karthágói zsinat a könyvek listájáról beszélt. Róma nézete a Szenthagyományról az, hogy 1. az apostolok olyan szóbeli tanításokat hagyományoztak át, melyeket nem tartalmaz a Szentírás, 2. hogy ez az egyházi hagyomány világosabbá teszi a Szentírás valódi tanításait.

Azonban a hippói és a karthágói zsinatok a 4. században, melyek a kánonnal foglalkoztak soha nem állították azt, hogy azért ismerték fel a kánont és azért tudták mely könyv kanonikus, mert nyilvánvaló volt számukra az egyházi hagyomány az apostolok szájából melyek kijelentik hogy mely bibliai könyvek tartoznak a kánonba. Ehelyett különböző kritériumokat használtak, hogy felismerhessék a kánont. Nem állították, hogy ismernének bármilyen szóbeli hagyományt az apostolok részéről azzal kapcsolatban, hogy mely könyvek igazak. A kritériumaik, melyeket a kánon felismerése kapcsán használtak, az alábbiak voltak: apostoli irat (apostol vagy hozzá köthető személy írta), ortodoxia (nem mond-e ellent a többi szent iratnak), antikvitás (a könyv elég idős-e) és használat (Isten népe használta-e szent iratént).

Az előbb említett tények fényében teljes mértékben hibás római katolikus részről azt állítani, hogy a Római Katolikus Egyház adta a protestánsoknak a Szentírást, és hogy Róma és az ő feltételezett apostoli hagyományuk nélkül a protestánsok, akik a Sola Scripturát vallják nem tudnák meghatározni a szentírás kánonját.

[1] Patrick Madrid, Sola Scriptura: A Blueprint for Anarchy, ed. Robert Sungenis, Not by Scripture Alone, [Queenship Publishing Company, 1997], p. 22

[2] (Westminsteri Hitvallás, 1:6-7; 1:10)