A mise valóban Krisztus áldozatának újra bemutatása?

Facebook YouTube

A mise valóban Krisztus áldozatának újra bemutatása?

A Zsidókhoz írt levél 9-10. része ad nekünk választ és megoldást arra, hogy miért van a misének mint engesztelő áldozatnak véges értéke, így miért nem Krisztus áldozatát mutatják be napról napra a katolikus misében. A Római Katolikus Egyház azt tanítja, hogy a hívők részt vehetnek akár ezerszer is Krisztus áldozatának ezen „újra bemutatásán”, és mégis „tisztátalanul” halhatnak meg híveik, így pedig, mivel nem lettek tökéletesek, szükségük van arra, hogy keresztül menjenek a purgatóriumi engesztelő szenvedéseken, mielőtt képesek lennének arra, hogy Isten jelenlétébe bemenjenek.

Ahogyan Pál a megigazulás tanának elsődleges magyarázója, úgy Jézus engesztelő áldozatáról szóló tanításának a Zsidókhoz írt levél írója a legfőbb magyarázója és kifejtője. Szerte a levelében azt látjuk, hogy az író hangsúlyozza Krisztus felsőbbrendűségét mindazzal szemben, ami előtte volt [ószövetségi áldozatok], majd a 9. és 10. fejezetben az Újszövetség felsőbbrendűségét illusztrálja az Ószövetséggel szemben – Krisztus áldozatát azokkal az áldozatokkal szemben, amiket a papok korábban az oltárnál bemutattak. Rámutat arra, hogy Krisztus „egyszer s mindenkorra” bement a szentélybe (9:12), nem a bikák és bakok vérén, hanem az Ő tulajdon vére által szerezve örök váltságot. Krisztus áldozata a régiekkel szemben képes arra, hogy megtisztítsa azok lelkiismeretét, akikért bemutatta (9:14). Az író folytatja a különbségek bemutatását az ó és új között (24-28):

„24 Mert nem emberkéz alkotta szentélybe, az igazi képmásába ment be Krisztus, hanem magába a mennybe, hogy most megjelenjen az Isten színe előtt értünk. 25 Nem is azért ment be, hogy sokszor ajánlja (προσφέρῃ) fel önmagát, ahogyan a főpap megy be évenként a szentélybe más vérével, 26 mert akkor sokszor kellett volna szenvednie a világ kezdete óta. Most azonban egyszer jelent meg az idők végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt. 27 És amint elrendeltetett, hogy az emberek egyszer meghaljanak, azután pedig ítélet következik, 28 úgy Krisztus is egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye. Másodszor majd a bűn hordozása nélkül fog megjelenni azoknak, akik várják őt üdvösségükre.”

Krisztus azért ment be az igazi szentélybe, magába a mennybe, hogy ott az Atya jelenlétében legyen értünk. Az ő munkájának tökéletessége miatt nincs szüksége arra, hogy folyamatosan felajánlja az áldozatát ellentétben azzal, amit a régi főpap tett, aki egyszer egy évben „más vérével” ment be a Szentek Szentjébe. Krisztusnak nincs szüksége arra, hogy sokszor szenvedjen. Az egyszeri szenvedése elégséges, mivel képes volt áldozatával eltörölni a bűnt. A régi áldozatok nem törölték el a bűnt, és ezért kellett őket megismételni/újra bemutatni. Az ismétlésük jelzi az elégtelenségüket. De Krisztus azzal, hogy „egyszer áldoztatott fel, hogy sokak bűnét elvegye”, jelzi munkájának teljességét, tökéletességét. Hogy nyomatékosítsa ezt az író továbbmegy és ezt mondja (10:1-4):

„1 Mivel a törvényben az eljövendő javak árnyéka van, de nem a mennyei dolgok képe, ezért azokkal az áldozatokkal, amelyeket évenként rendszeresen bemutatnak, sohasem tudják tökéletessé tenni az odajárulókat. 2 Különben megszűnt volna az áldozatok bemutatása, hiszen akik áldoztak, és egyszer megtisztultak, többé nem éreztek volna semmi bűntudatot. 3 De az áldozatok évről évre a bűnökre emlékeztetnek. 4 Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.”

Hogyan lehet tökéletessé tenni az odajáruló személyeket? Azok, akik a régi áldozatokon keresztül közelítették meg Istent, nem lettek tökéletessé, sőt, ezek az áldozatok pusztán arra szolgáltak, hogy emlékeztessék az embereket a bűneikre. Az áldozat megismételt felajánlása az engesztelés napján, minden évben az ő tökéletlenségükre emlékeztette őket. Kell lennie másfajta orvoslásának a bűnnek, és ez a megoldás a tökéletes áldozatban található – az Isten Báránya, aki nemcsak elfedezi az övéi bűneit, hanem el is hordozza azokat. A régi áldozatok elégtelenségét jól mutatja az, hogy újra és újra fel kellett őket ajánlani. Ha hatékonyak lettek volna, akkor nem kellett volna őket többé felajánlani. Ha elérték volna a céljukat, akkor megszűntek volna. De mivel újra és újra bemutatták ezt az áldozatot, ezért azok a saját elégtelenségükről tanúskodnak.

Mi tehát ennek az ellentéte? Egy olyan áldozat, ami elegendő és megfelelő, így eléri a célját, és nem kell felajánlani újra és újra. Ez az, amiben Krisztus áldozata feltűnően nagyobb és másabb az ószövetségi áldozatoknál. Az 10:5-8. versek megismétlik ezt az állítást, és a 9. vers arra a következtetésre jut, hogy Krisztus eltörölte az első szövetséget, hogy helyébe állítsa a másodikat, ami az új szövetség az ő vére által. Ez az új szövetség tökéletes és hibátlan, nem úgy, mint az első (8:7-13.). Ez az új szövetség az Ő akarata/szövetsége, amelyről a 10:10-14. versekben olvasunk.

„10 Isten akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének felajánlása által egyszer s mindenkorra. 11 Minden pap naponként szolgálatba áll, és sokszor mutatja be ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek bűnöket eltörölni.  12 Ő ellenben, miután egyetlen áldozatot mutatott be a bűnökért, örökre Isten jobbjára ült, 13 és ott várja, hogy ellenségei zsámolyul vettessenek lába alá. 14 Mert egyetlen felajánlásával örökre tökéletessé tette a megszentelteket.

A különbséget nem is lehetne erősebb kifejezésekkel érzékeltetni. A főpap olyan áldozatokat ajánlott fel, amelyek „sohasem tudtak bűnöket eltörölni”. A szentek szentjében állt, soha nem ült le, soha nem pihent, mert a munkája soha nem volt befejezve. A felajánlások, amiket tett, nem voltak megfelelőek arra, hogy tökéletessé tegyék azokat, akikért bemutatta. De Krisztus áldozata eléri a célját, Ő nem áll, mint a régi pap, folyamatosan felajánlva az ő munkáját. Az Ő engesztelő munkája befejeződött. Ehelyett Ő ül, a munkája befejeződött, mert az egyetlen felajánlás örökre tökéletes kell, hogy legyen. Nincs szükség megismétlésre vagy újra bemutatásra, ahogy az író rámutat a 18. versben: „Ahol pedig bűnbocsánat van, ott nincs többé bűnért bemutatott áldozat.” Ha a felajánlás még mindig érvényben van, akkor a megbocsátás nem teljes. Ha a felajánlások elmúlnak, a megbocsátás valósággá válik.

Ezen szakasz nyilvánvalóan ellentmond a római katolikus misetannak, mint “engesztelő áldozatnak”. Persze Róma ragaszkodik ahhoz, hogy a mise ugyanaz az áldozat, mint a golgotai, attól csak a bemutatás módjában különbözik (véres vs. vértelen). Mégis elismerik, hogy a mise hatása korlátozott, és lehet olyan személy, aki újra és újra odajárul a miseáldozathoz, és mégis tisztátalanul hal meg. Az ő tanításuk szerint nagyon is elképzelhető, hogy egy személy élete minden napján részt vesz a misén, majd halálos bűnt követ el egy órával a halála előtt, így örökre elveszve, annak ellenére, hogy több ezerszer is részt vett a mise áldozatában. Erre a római katolikus válasz az lehetne, hogy nem valószínű, hogy ilyen komoly bűnt kövessen el egy ilyen ember, hisz oly sok kegyelem áradt ki rá és adatott neki ilyen sok misén való részvétel alatt.

A tény azonban az, hogy azt állítják: Isten kegyelme közvetítődik a sákramentumok, különösen a mise által. Mégis e kegyelem nem tudja elérni a célját az egyén együttműködése nélkül, aki odajárul azt imádni. És így megmarad a lehetősége annak, hogy örökre elvesszen.

A mise ismétlő természete éles kontrasztban van a keresztáldozat teljességével. Ahogyan a Zsidók írója is kifejti: ha az az áldozat, amelyet a misében bemutatnak, tökéletes és elég lenne, akkor az a helyzet állna elő, hogy az odajáruló emberek megtisztulnának, és nem lenne többé szükség felajánlásra! De az, hogy újra és újra el kell menniük, emlékezve bűneikre, mutatja azt, hogy több köze van a mise áldozatának az Ószövetséghez és annak áldozataihoz, mint Jézus Krisztus golgotai áldozatához.